Mi történt velem? Valaki segítsen, elég rémisztő egy állapot!

Én ebben élek már hónapok óta, megszokható a dolog. Sőt, nekem már eszem ágában sincs úgy gondolkodni, hogy ezektől elvonatkoztatok. Felszínesebb, sekélyesebb gondolkodásmód az, ha nem vagyunk tisztában a saját létezésünk jelentőségével.

Az élet értelme az, hogy nincs neki. Egy játszótér az egész létezés. Céltalan, hasztalan, mert nem létezik objektív jó. Ha nincs objektív jó, akkor nem lehet objektív rossz sem, tehát értelemről, célról beszélni is fölösleges. Azért vagyunk itt, hogy örüljünk a saját létezésünknek arra a pár évtizedre, ameddig az anyagunk tud magáról, aztán ez a nagyon rövid ideig tartó kémiai folyamat a halállal elmúlik. Abból áll az élet, hogy az anyag egyszer csak rájön arra, hogy létezik, elkezdni kutatni, hogy mi saját maga, majd hamar beletörődik, hogy ezt nem fogja megtudni. És várja a halált. Addig meg csinálja a hülyeségeit, mint például elmegy egy betonbarlangba, ahol nagy amplitúdóval rezonálnak a levegő részecskéi és sok hozzá hasonló, a létezésével tudatában levő anyaghalmazzal együtt rendezett helyzetváltoztató mozgást végez az anyagán, úgy, hogy azt sem tudja igazán, hogy miért csinálja. De már nem is foglalkozik vele. Leegyszerűsítve az élet annyi, hogy van az anyag, felteszi a kérdést, hogy "mi a franc folyik itt", majd elveszti a képességét, hogy feltegye ezt a kérdést (halál). És mivel ennyire szánalmasan nem jelentőségteljes semmi, éppen ezért TELJESEN mindegy, hogy mit csinálsz. Ezért a világ egy játszótér, egy vicc, az Univerzum legnagyobb poénja. Éppen ezért nem is kell, nem is szabad komolyan venni. Ha így szemléled a világot, az élet nem egy küzdelmes nehéz valami lesz, hanem egy utazás a lehetőségeid végtelen világában úgy, hogy semmitől sem félsz. Én személy szerint bármelyik pillanatban el tudnám röhögni a létezés groteszkségén.

Az Univerzumnak pedig nincsen vége. Ha lenne vége, akkor az azt jelentené, hogy a végén túl semmi nincsen. Az Univerzum viszont azért Univerzum, mert magában foglal mindent. Így a semmit is. Meg egyébként sincs vége, mert ha képzeletben elindulsz valamerre, ugyanúgy ugyanoda érsz vissza, mint ahonnan elindultál, mintha a Földet járnád körbe. Régen azt hitték, hogy a Föld lapos, tehát két dimenziós. Aztán rájöttek, hogy gömb, tehát három dimenziós. Na, most ugyanez a probléma az Univerzum egészével. Sokan azt hiszik, hogy három dimenziós, pedig négy. És ezt ugyanannyira nehezen képzelik el, mint amennyire a középkorban azt, hogy a Föld gömbölyű.

Ezeket ne akard megérteni, én egész pici koromba gondolkoztam el ezen, a nagy ürességen ami elfogott, fura érzés, de semmi problémát nem okozott, pedig csak kattogott az agyam.

Furcsa érzés, most is ha belegondolok, kicsit olyan, mint ha nem tudnál sebességet váltani, elérnél a legmagasabb fokozatba, és érzed, hogy tudnál még hova menni, de már nincs mód feljebb kapcsolni, pedig szinte érzed, hogy felfogod, de nem érzel semmit, ezért jobb ha belenyugodsz.

A jó és rossz dilemmájában én azt tartom, hogy nincs relativitás, vannak egyértelműen megállapítható jó és rossz dolgok.

pl ha megerőszakolnak valakit, akkor az a megerőszakolónak relatíve jó, de az áldozatnak még ugyanúgy rossz, tehát egyértelműen ki lehet mondani hogy ez pl egy rossz dolog, amire nehéz kimondani, az a politika, mert túl sok a szál, de a gyökerekhez visszamenve arra is ki lehetne mondani.