Szerintetek okkal vagyok rosszul lelkileg, van okom az önsajnálatra, vagy csak eltúlzom a dolgokat? Többi lent.

Próbálok tényszerű lenni, hogy ne sajnáltassam itt magam. Arra vagyok kíváncsi, hogy kívülről hogy lehet megítélni a helyzetem, tényleg súlyos, más ezt hogy viselné, ezek a dolgok amik történtek tényleg elég egy embernek, hogy depresszióba essen? Másnak is vannak bajai, csak erősek? Nekem is erősebbnek kellene lennem, vagy amik velem történtek elég ahhoz, hogy kiboruljak?

Röviden: Apám kis koromban elhagyott, soha nem törődött velünk, anyám és nagymamámék neveltek, de mindig azt hallottam kiskoromban, hogy "jaj szegény kislányok, milyen nehéz lesz nektek így az élet, apátok egy szemét stb. Nevelés hiányában elég lázadó gyerekek voltunk, hamar feljöttünk Budapestre dolgozni, albérlet, munka, hónapról hónapra éltünk, nehéz volt megmaradni, otthonról nem anyagi sok segítséget kaptunk. Mindent magamnak teremtettem meg, semmit nem tettek a fenekem alá. Megismertem egy fiút, aki később életem szerelme lett, kisebb bonyodalmak után végül összeházasodtunk. Hittem benne, hittem az örök szerelemben, ezért nem is volt kérdés, hogy együtt alakítunk ki közös jövőt. Mivel nem volt senki aki házat vett volna nekünk, és akkor mentek ezek a hitelek, jó munkahelyünk volt, vettünk fel hitelt, és belevágtunk egy építkezésbe. Idő közben derült ki, hogy neki ez az élet annyira nem tetszik, ő inkább városi ember. Ahol dolgoztam egyik helyen, nem fizették ki a béremet, kiderült, hogy maffiózók voltak a főnökeink, így több százezres adósságba csúsztunk. Ezután rengeteget dolgoztam, napi 12-14 órákat egy kemény munkahelyen, hogy a hitelt, és az adósságot ki tudjuk fizetni. Semmi örömünk nem maradt az életben, csak a munka és a ház. A férjem nem sokat segített, sokszor csak számítógépes játékkal játszott, nekem meg még hétvégén ott volt a ház takarítása és mellette iskolába is jártam, egy évig nem volt egy szabad napom sem. Végül összeomlottam és szanatóriumba kerültem 3 hónapra. Ahol olyan sokat dolgoztam, a táppénz után kegyetlenül kirúgtak amikor első nap visszamentem dolgozni, pedig a főnökkel jóban voltam barátilag is, ott meg csak annyit mondott, hogy sok sikert, benne is nagyot csalódtam. Mindezek mellett egy gazdag ember beperelt minket milliós nagyságrendre egy tyúkper miatt, és egy évig zaklatott, fenyegetett, sőt testileg is súlyosan bántalmazta a férjem, amiből rendőrségi ügy lett. Egy évig bíróságra és rendőrségre mászkáltunk, teljesen ártatlanul, és az ügyvédi díjak még félmillió Ft-tal növelték az adósságunkat. Még keményebben dolgoztam, hogy ezt a mínuszt valahogy visszacsináljuk, és mellette ott volt, hogyha ártatlanul elítélnek, akkor még azt az egy milliót is meg kell neki fizetni. Ez az ember miatt el kellett költöznünk a házunkból, mert nagyon féltünk tőle, folyamatosan zaklatott, hogy tönkreteszi az életünk (egy nagy emberről van szó, aki a TV-ben előadja magát jóságos nagyságának és a maga dicsfényében tiszteleg, közben minket meg egy évig terrorizált) Mivel üresen állt a ház, oda is betörtek, összetörtek egy csomó mindent, de semmit nem loptak el. A ház, amin éveket dolgoztam ott áll lakatlanul, nem tudunk bele visszamenni, eladni nem tudjuk, mert még nincs kész. A pereket közben megnyertük, nem ítéltek el minket, és a rendőrségi ügyben azt az embert elítélték. Közben a férjem is kikészült, és mindez úgy jött ki belőle, hogy megcsalt engem. Amikor már végre vége lett volna ennek az egész pereskedésnek, és élhetnénk boldogan, itt van ez a bánatom. Hittem az örök szerelemben, de úgy érzem ezek után ez már nem megvalósítható. Új életet nem merek kezdeni, de emiatt úgy érzem vele sem lehetek már boldog, hogy ez a dolog megtörtént. Nem tudom hogy jövök ki ebből az egészből. A per lezárulta előtt is kirúgtak egy munkahelyről, ott is valami turpisság volt, mert nem a munkavégzés miatt rúgtak ki, ez is eléggé megviselt, szemetek voltak. Szerettem volna békés életet élni a szerelmemmel a házamban, amit együtt felépítettünk, gyerekeket szülni, normális kispolgári életet élni, de ez valahogy nem akar összejönni nekem. Járok pszichológushoz, egyenlőre nem sokat segített. Igazából arra lennék kíváncsi, hogy ez tényleg sok ami történt, vagy én fogom fel rosszul a dolgokat?

Bunkó beszólók kíméljenek, mert amúgy is érzékenyebb vagyok, nem hiányzik a bunkóskodás.