Életem legnagyobb és legszörnyűbb titka, a vőlegényem szerint viszont hülyeség az egész. Most kihez forduljak?

A hatalmas fájdalmam az, hogy bulimiás vagyok. Nem kőkeményen, mert alapból normálisan eszem és sportolok is, de kb. kétnaponta vannak falás-hányás rohamaim. Nagyon szeretnék meggyógyulni, mert érzem, hogy ez az állapot tönkretesz teljesen. Nagyon nehezen rávettem magamat, hogy elmondjam a vőlegényemnek az egész történetemet. Meséltem neki az érzéseimről, és hogy széttép ez a "betegség" belülről, hogy szerintem miért van és hogy szomorúságba dönti a napjaimat. Elmondtam neki, hogy szeretném, ha segítene, mert ördögi körben érzem magamat és sajnos nem tudom egyedül megoldani.

Ő viszont nagyon kemény volt velem. Szerint ez nem betegség, hanem idióta vagyok, egyszerűen csak nem kell enni és kész. Úgy gondolja, hogy ez egy kreaált probléma. Nem szó szerint, de lényegében a szemembe mondta, hogy amennyiben a helyzet nem változik, úgy az csakis és kiárólag azért van, mert gyenge és hülye vagyok.

Lehet, hogy így van, és biztosan a gyengeségem az oka... De mégis, valami egészen más reakcióra számítottam tőle. Most végülis egyáltalán nem kerültem közelebb saját magamhoz, és a megoldáshoz, viszont sokkal rosszabbul érzem magamat, mint eddig bármikor. Úgy érzem, kicsúszik alólam a talaj, és fogalmam sincsen, hogy kihez forduljak. Nicsen pénzem pszichológusra, és őszintén szólva nagyon szerettem volna, ha az tudott volna segíteni akiben tényleg megbízok. Most fogalmam sincs, mit csináljak. Az evés és a finom dolgok körül forog az életem. Amióta segítéget kértem (1-2 hónapja) a helyzet sokkal rosszabb lett, már naponta vannak rohamaim. Kezdek magamba zuhanni.

Közben feljött rám 3 kiló is, ami szintén óriási stresszt okoz nekem, rémesen érzem magamat. Megpróbáltam ezt is megbeszélni a vőlegényemmel. Elmondtam neki, hogy szörnyen érzem magamat, mert tudom, hogy nem tetszem így annyira, és hogy olyan boldog volnék hogyha nem érezném azt, hogy mindig a toppon kell lennem. Erre az volt a válasza, hogy ő is rosszul érzi magát a bőrében (ő is felszedett a télen) és hogy majd leadom.

Üvölteni tudnék. Megőrülök tőle, hogy úgy érzem minden nap minden percében 10 pontos nőnek kell lennem. Ami önmagában is nehéz, de mellette itt ez a rémes lelki tályog is, amivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Úgy érzem becsavarodok...

Hova forduljak, ha a családom nem játszi, és nincs olyan barátom akiben megbízok? Senkihez. De akkor hogyan jöjjek ki ebből a helyzetből? Annyira fáj a szívem.

Rólam még annyit esetleg, hogy nagyon zűrös múltam és gyerekkori családi élményeim voltak. Lényegében a szüleim abszolút rossz problémakezelési és családmodellje miatt eléggé magamnak való vagyok. Kevés embert engedek közel, általában nem szeretek társaságban lenni, fárasztónak találom a társas kapcsolatokat, a jópofizást. Igazi magányos farkas vagyok a 99% szemében. Akit közel engedek, az pedig csak a vidámságot látja belőlem, a belső félelmeimet nem. Ezen kívül rengeteget dolgozok, iskolába járok, mindig mindenhol teljesítenem kell.

Nagyon köszönöm, ha valaki válaszol nekem.

24/L