22 évesen azt érzem, hogy egy semmi vagyok, és semmit sem érek. Miért?!

Nincsen munkám jelenleg, és ez eléggé lesújt. Kb másfél hónapja vagyok "kényszerszabin".

Az életemet tekintve: szüleim odadóak, mindent megtesznek értem, mindent megadtak amit 2 minimálbérből meg lehet adni egy gyereknek 22 éven át.

Van egy barátnőm, lassan 1 éves komoly kapcsolatom. Boldog vagyok vele, szeretem, és alighanem ő is szeret.

Van baráti társaságom, és vannak közelebbi barátaim is.

Teljes mértékben semmi okom nem lenne rá, és mégis senkinek érzem magam..:/

Senkivel sem beszélem meg a dolgaimat, senkivel sem osztom meg mi zajlik bennem. Hiszem, hogy ezt egyedül kell megoldanom.

Lassan 2 hete egyre gyakrabban forongnak a gondolataim újfent az öngyilkosság körül. Nem érzem magam hasznos embernek, és olyannak akikre büszkék lehetnének a szülei. Folyton azt érzem csalódtak bennem.

Itthon élek, nincsen testvérem, szüleimet nem vonom bele a problémáimba, van elég bajuk. Csak magamra számíthatok.

Nem értem, hogy vannak nálam sokkal rosszabb családi háttérrel rendelkezők (nem pénz hanem szeretet terén főképp), elvált szülők, stb, tengenek lengenek az életben, szegények, nincs komoly kapcsolatunk, és mégis optimisták, és élvezik az életet.

Én miért nem tudom, miért van bennem ez a totál kedvtelenség depreszzió, meg nyomott hangulat, hogy egy nulla vagyok?