Honnan lehet tudni, h valaki depressziós? Miért szoktak az emberek azzá válni? Én is ismerek olyat aki az, de nem mindig van meg rá az okuk (szerintem) Ha van valaki aki már volt az, akk az lécci mesélje el, h miért és h milyen! Kort és nemet is

Szia!

Én már voltam az korábban, kicsit több mint 2 éve. Valentin nap környékén kezdődött, volt egy srác aki korábban tetszett és összejött egy lánnyal. Valamiért zavart, pedig már rég nem is érdekelt a srác. zavart, hogy mindenhol boldog párok voltak, nekem meg sosem volt szerencsém a pasikkal. Szeretethiányom volt, úgy éreztem hogy senkinek nem kellek. Nem tudtam örülni semminek, utáltam az életem. Hiányzott az apám(akit nem ismerek, 1x láttam összesen), mindenhol feleslegesnek éreztem magam, semmivel sem voltam megelégedve. De aztán jobb lett...hirtelen, váratlanul. Változtattam a hozzáállásomon...tartósan nem megy nekem ez a depi dolog, rájöttem, hogy csak elbaszott idő. Sajnáljuk magunkat, pedig sokkal jobb dolgokat is csinálhatnánk.

Egyébként a kérdésedre: Honnan lehet tudni? nem biztos, hogy lehet. Amikor én voltam ilyen állapotban, nem tudta senki, nem mutattam ki. De akin látszik, annak elég egyértelmű jelei vannak. Folyton szomorú, magába fordul stb.

19/L

Honnan lehet tudni? többnyire a szakorvos diagnosztizálja. Miért szoktak azzá válni? Valamilyen trauma miatt, életminőség romlás, anyagi gondok, párkapcsolati problémák.

"nem mindig van meg rá az okuk" Ezt szerintem nem tudhatod. Mindenki másképp él meg egy adott élethelyzetet. Amin te csak úgy átlépsz az másnak okozhat mély traumát.

Én is gyakran (majdnem folyamatosan) vagyok "magam alatt". De szerintem ezt nem depresszió. Addig biztos nem amíg nem tudod valamilyen szinten kezelni...

#2 vagyok

kis javítás: Addig biztos nem amíg tudod valamilyen szinten kezelni...

ill 30/F

Engem általános iskolában kiközösítettek, gúnynevekkel illettek, kinevettek, mutogattak rám, volt mikor tettlegesen is bántalmaztak, csak azért mert voltak önkéntelen mozgásaim, tikkeltem. (Azóta már megszűntek, vagyis jobban mondva részben megszűntek a tikkek, nagyon ritkán szoktak csak előjönni.) Erről otthon senki sem tudott, mert jó mélyre temettem magamban, a szüleim előtt szégyelltem, senki sem tudott róla, az osztáytermen kívüli világ csak annyit észlelt, hogy én egy csendes, jól nevelt kislány vagyok, aki mindig ötöst visz haza. Ahogy telt az idő, a csúfolódások csak nem maradtak abba, én viszont mind jobban elmagányosodtam, a barátaim száma egyenlő volt a nullával. Az általános iskolai éveknek egyszerre vége szakadt, következett a gimi. A gimi elejére egy teljesen magamba forduló, szorongó, mások felé nyitni képtelen valaki lettem, akit messziről elkerültek az emberek. Szinte csak negatív élményekben volt részem. Úgy éreztem, csak vegetálok. Nem barátkoztam, nem barátkoztak velem, nem voltak közösségi élményeim. Semmi jövőképem nem volt, nem igazán láttam, hol van az én helyem ebben az összevisszaságban. A jegyeim közben romlani kezdtek, nem látványosan, de lefelé irányuló tendenciát mutattak. Eközben senkivel nem tudtam megbeszélni a problémáimat, a szüleimet világéletemben csak a jegyeim érdekelték, ha próbáltam kiönteni nekik a lelkem, rendszerint félvállról vették vagy elhajtottak. Viszont az roppant módon zavarta őket, hogy nem járok el otthonról, illetve hétvégenként, nem fiúzom, mert egy korombeli lánynak már illene, gyakran ment az érzelmi zsarolás is, én voltam az, aki megszégyeníti a családot, vagy csak szimplán esetlennek, antiszociálisnak stb. (a sort a végtelenségig folytathatnám) tituláltak, akiből nem lesz soha semmi. Mindennek hatására az evésbe menekültem, és egy szép kis 15-20 kilós súlyfölösleget termeltem magamra. Mivel egy az egyben foglamam sem volt, hogy mit kezdjek az életemmel, de valamilyen egyetemet be kellett írni, beiratkoztam közgázra, ami mint később kiderült, teljes melléfogás volt. De úgy éreztem, hogy önmagára az egyetemista életre sem vagyok felkészülve, csak kényszerből voltam ott, magamat huszadrangúnak láttam másokhoz képest, életunt, motiválatlan voltam, és nehezemre esett még felkelni is reggel, meggyűlöltem a közgázt, semmi örömet nem leltem benne... Átiratkoztam másik egyetemre, most nyelveket tanulok, idén leszek másodéves. Igazából fogalmam sincs, hogy ez alkalommal jól döntöttem-e, de valamit csak kellett kezdenem az életemmel, és ennél jobbat nem tudtam. És itt vagyok most, egy eltorzult testű, nagydarab, önbizalomhiányos lány, aki majdnem minden idejét a négy fal között tölti, az, hogy létezik párkapcsolat a világon csak a tévéből és hallomásból tudom, mostanra már lett 1-2 barátnőm, de igazából azok sem olyan igazi barátságok, a szüleimmel a konfliktusok pedig mindennaposak, szinte csak azt érzem, hogy kolonc vagyok a nyakukon. A tanulás továbbra is nehezemre esik, halogatom ha csak módomban áll, mindennek az utolsó pillanatban látok neki. Hogy mit kezdek a jövőmmel, még mindig nem körvonalazódott bennem.

Ennyi az én életem, depresszióm (mert erősen gyanítom, hogy van) története dióhéjban.

"az lécci mesélje el, h miért és h milyen! Kort és nemet is"

Kérdező: ilyenkor neked is illik annyit odatenni, hogy 12F. Csak az udvariasság kedvéért. Ha már mástól így kéred...