Ha az életcélok fontosak és szükségesek, akkor miért van az, hogy mégis megbetegíthetik az embert lelkileg, és a maximalizmus depresszióhoz vezethet?

Minden okos embertől azt hallom, hogy az életben tudatosnak kell lenni, célokat kell kijelölni, pontosan kell tervezni, és ha kijelöltük a céljainkat, el is érhetjük őket.

Ezzel szemben én, amikor kijelölök célokat, sosem tudom őket betartani, nem látom értelmüket, nem lelem örömöm bennük, mert ha beteljesülnek, nem érzek boldogságot. Maximalista vagyok és voltam, és ez azt okozta, hogy most depresszióval kezel pszichológus. Először pszichiáterhez mentem, ő azt mondta, hogy ez a perfekcionizmus tönkretehet, meg kell változnom. A szüleimnek csak annyi elvárásuk van felém, hogy találjam meg a helyem és legyek boldog. De valahogy pontosan ez nem megy. Túlságosan meg akarom tervezni az életem, túl racionálisan, tudatosan akarok elrendezni mindent, és nem bírok vagy nem akarok neki megfelelni. Pl. kitaláltam, hogy kétnaponta csinálok itthoni edzést, de valahogy mindig félbehagyom. Három nyelvet tanulok, készítettem hozzá tanulási tervet (mindhármat a hét két-két napján tanulom, egy szabadnap), részletes tervet csináltam ahhoz, hogy miket tanuljak - de valahogy ebbe se tudtam belekezdeni. Nem értem, mi van; egyik oldalról azt hallom, hogy az életben célok kellenek, amikért dolgozni kell, a másik oldalról meg a dokim azt mondja, hogy belső indíttatásoknak, vágyaknak kell engedni, és hagyni kell, hogy azok vigyenek, ahova visznek. Nekem már egy ideje vágyaim nem nagyon vannak, csak tengődöm itthon, hozok egy szintet az egyetemen, de amúgy semmi komoly, aktív dolgot nem csinálok. Pedig amúgy úgy érzem, hogy alkotásra, cselekvésre születtem, és ha rendben lennének a dolgok a fejemben, elképesztő sikereket érhetnék el (a tanulmányi eredményeim mindig kimagaslóak voltak, van érzékem a zenéhez, nyelvekhez, és a reál dolgok sem okoznak gondot, érdekel a nyelvészet, nyelvtanítás, érdekelnek a természettudományok). Mégsem tudom megvalósítani önmagam, és elmegy mellettem az élet. A dokim erre azt mondta, hogy valamiért olyan, mintha feladtam volna, félek élni, és ez iszonyú kínnal jár, mert az életerő attól még buzog az emberben, vannak vágyai, szüksége van élményekre és a kiteljesedésre. Ha ismeritek Ibsen Vadkacsáját, azt mondanám, kicsit olyan vagyok, mint Hjalmar.

Mit csinálok rosszul?

(kérem, csak azok írjanak, akik komoly válaszokat írnak!)

21/F