Mit tehetnék ezzel a beteges ragaszkodásommal?

Anyum 2 éves koromban meghalt, előtte örökbeadott. Szerencsés vagyok, szerető szülők neveltek fel. Kiskoromban lábukon lógva, üvöltve, hisztizve nem engedtem őket elmenni dolgozni. Nem voltam ovis, mert nem viseltem jól. Az a kis idő, amíg az voltam, addig különc voltam, az óvónéni mellett voltam még a wc-n is. Követtem és rohantam utána. Volt egy hosszabb kapcsolatom, sokban megváltoztatott, nyitottabb lettem a világ felé, kicsit jobb lett a kapcsolatom szüleimmel, de aztán sokat veszekedtünk és elhagyott. Rá is rátelepedtem, sosem volt elég az együtt töltött idő, betegesen féltettem, ha 2 perccel a szokásosnál később hívott már a fejemben elképzeltem, ahogy a busza karambolozott és ráesett egy meteor. Nem féltem, hogy elveszítem, hanem rettegtem. Persze, el is kergettem. Mindennek 1,5 éve, és még most is pánikrohamok gyötörnek, ha eszembe jut, nem bírom felfogni, hogyan lehetséges az, hogy ha valaki egyszer szeretett, utána köszönni sem köszön. Nem érdeklem. Azóta van egy Barátnőm, de mégis az előzőre gondolok, valamint kezdek Rá is rátelepedni. Amikor ilyesmi történik a pánikbetegségem is újra előjön. Jártam pszichológushoz, jelenleg ritkán tudok menni, anyagai okok miatt. Mit tanácsoltok? Mit tehetnék, hogy ne akaszkodjak rá ennyire az emberekre? Mit csináljak, hogy elhiggyem, képes vagyok megtenni ezt-azt, képes vagyok élni. Akár egyedül is. 22/F