Már odáig süllyedtem hogy vagdosom magam, mit csináljak? (többi lent)

(anyukám (aki elvált) összejött egy férfival és idén vele meg a fiaival összeköltözünk és sulit kellett valtanom (egy-két hét és megyünk a házba) de már váltottam iskolát korábban is mert az egész osztályom utált és piszkáltak és minden nap sírva aludtam el)

Senki sem veszi észre hogy szenvedek, nem érdeklek senkit.

Szomorú vagyok egyfolytában, folyton magam hibaztatom, büntetem magam, nem érdekel senki és semmi, a barátaimat elvesztettem, utálom magam, elégedetlen vagyok mindennel, fojton fáradt vagyok, úgy érzem ki néznek, (osztályból és minden társaságból) egyedül érzem magam, nagyon, új iskolát kezdtem a költözés miatt és egyenesen utálom, nem érdekel a jövőm, elvesztettem az életkedvem, nem számíthatok senkire. A téliszünetben (mostaniban) kb. minden nap a szobámban gubbasztottam lehúzott redőnyökkel, sötétben, egyedül, fejemen a fejhallgatóval mert csak a zene foglal le. Semmilyen munkát nem vagyok képes ellátni, elvesztettem az érdeklődésem minden iránt.

És most...elkezdtem vagdosni magam. Tudom nem lesz jobb tőle de mégis olyan jó érzés volt. Nem akarom hogy anyáék meglássák a hegeket ezért a bokámon a csont mellett csináltam hogy a zokni elfedje. Úgy érzem ha anyáék rájönnek csalódnának bennem és nem értenének meg ha elmondanám nekik, kamaszkori problémának állítanák be. Az iskola pszichológussal érdemes lenne beszélnem? De mit mondjak neki? Miért van mindez? Depressziós lennék?