Miért van az, hogy pocsékul érzem magam, semmiben nem találok örömet és a pszichológus NEM segít?

Azt kell tudni rólam, hogy alapvetően egy vidám, energikus kis srác voltam, aki mindig a középpontban szeretett lenni, volt önbizalma, érdeklődő volt és mindig mindenben a legjobb akart lenni (és nagyon sok mindenben a legjobb is volt). Ez tartott kb. kamaszkoromig. Ott az történt, elvesztettem a barátaimat, néhányukkal összevesztem (mert strébernek tartottak, és hát, akkoriban nem igazán tudtam parancsolni én sem a számnak, ha valaki beszólt), másoktól meg egyszerűen elhidegültem, mert más utakat kezdtek el járni, más értékrendekkel. Mindent összevéve, nagyon rosszul jöttem ki ebből az időszakból, egyedül maradtam, és innentől kezdve szinte rettegtem a velem egykorúaktól, és nem is szerettem őket. Középiskolában ezért inkább csak felszínes barátságokat tartottam fenn, és akkor kezdődött az a bezárkózottság és a szüleimhez való ragaszkodás, ami a mai napig tart.

Innentől meg röviden annyi a történetem, hogy nem tartoztam a "menők" közé, viszont dacból direkt különc voltam, amiért sokszor kinéztek, és én ezért még jobban tudtam haragudni másokra. Így hát véletlenül se lettem az a központi, mindenki által tisztelt és szeretett egyéniség a közegemben, aki szerettem volna, és aki még általános iskolában lehettem. Ez egyre súlyosabb bezárkózottsághoz vezetett; gyakorlatilag megálltam a fejlődésben, nem éltem át kalandokat, szerelmeket, stb. És, ami a legfontosabb: nem alakítottam ki magam köré egy bizalmi kört, tehát nem volt önálló életem, nem kerültem ki a szüleim közegéből, nem alakítottam ki a saját identitásomat. Ez pedig oda vezetett, hogy nem tudtam dönteni a továbbtanulásom kapcsán. Ami mellett végül döntöttem, azt se nem szeretem, se közel nem áll hozzám, harmadik éve kínlódom vele, és minden nap egy szenvedés (az első évben még egész jól éreztem magam). Ez már igazi depresszióba sodort, pszichológushoz járással, gyógyszerszedéssel (a szakot pedig azért nem hagytam ott, mert úgy éreztem, túlléptem azt a határt, amikor már a ráfordított idő és pénz miatt nem éri meg otthagyni). Ma meg már baromi mélyen vagyok. Úgy érzem, nem tudok kitörni, szégyellem magam, és ez csak mélyíti a depressziómat. Hanyag és halogató lettem, nem csinálok semmit, csak elterelem a figyelmemet böngészéssel és sok bambulással, pihenéssel. 24 éves leszek lassan, de még mindig itthon lakom, a szüleimmel, távol a barátoktól.

Azt olvastam egy igen tanulságos cikkben, hogy a boldogság egyenlő a valósággal mínusz az elvárásaink. Az én elvárásom az, hogy visszatérjek ahhoz az élethez, ami szerintem a képességeim szerint hozzám illő lenne: központi, felelős, kedvelt személyiség, amilyen belül mindig is voltam és mindig is lenni akartam. Ezzel szemben a jelenlegi valóságom ennél távolabb nem is állhatna. És fogalmam sincs, hogy oldjam meg, mert egyszerre túl sok mindent kellene: le kéne diplomázni, el kéne indulni egy irányba, amit szívvel-lélekkel tudnék csinálni (de az megint plusz idő), de dolgoznom is kéne már, meg lassan a családban is gondolkodhatnék és mindezt úgy, hogy igazából még nem is éltem önállóan soha. És itt most nem a saját lábon élést értem, hanem az önálló identitást. Ott tartok kb. mint 7-8 évvel ezelőtt. Úgy gondolom, hogy mielőtt bármihez kezdhetnék, sürgősen be kéne pótolni bizonyos tapasztalatokat, de valahogy nem megy. Nem érzek semmiben örömet, mert nem foglalkoztam semmivel, ami örömet okozna. Így viszont nem nagyon látom értelmét élni. Úgy érzem, csak úgy lenne értelme, ha visszatérnék ahhoz a régi állapotomhoz, mert úgy érzem, az vagyok igazán én, nem ez a vegetáló kísértet. Vissza kéne kerülnöm a "flow"-ba. De hogyan? Úgy érzem, kifutottam az időből. Bármerre nézek, azt látom, hogy bármennyire is kiemelkedő voltam középiskolában, ez az előnyöm elfogyott. A korombeliek már mind rendelkeznek valamiféle szakértelemmel, járnak egy kijelölt úton, vannak párkapcsolati tapasztalataik. Úgy érzem, nekem kellene ezekben az élen járnom. Nekem kellene eddigre már a legtöbb tapasztalattal és tudással rendelkeznem. Nem lett volna szabad kikerülnöm a sodrásból. Nem látom így értelmét az életnek. Nem arról van szó, hogy halálos beteg lennék, vagy hogy ne lenne kezem-lábam, hanem egyszerűen úgy érzem, hogy ezzel a mostani (és már sok éve tartó) élettel csak megalázom magam, és hogy vagy visszakerülök abba a régi állapotba, amikor még a magam ura voltam, vagy nem élek sehogy, mert másfajta élet nekem nem kell. Ez, ami jelenleg van, biztosan nem. Pszichológusokkal meg sokat elemeztük már ezt a helyzetet, de úgy érzem, a megoldáshoz nem jutottam közelebb. Mit gondoltok így erről az egészről?