Mostanában sokszor tör rám a halálvágy elkeseredésemben. Nagyon mélyről jövő érzés és ijesztő. Nem akarok magamba kárt tenni, de félek, egyszer elborul az agyam és megteszem?

Szóval az a helyzet velem, hogy pánikbeteg korszakaim 17 éves koromtól vannak, volt hogy évekig semmi, aztán bumm.... Aki ismeri ezt, tudja milyen. Most 26 éves vagyok. Jelenleg is pánikos, de pár hónapja betársult hozzá depresszió. Pontosan tudom az okait: Nagyon rossz családi körülményekből kerültem ki. Konkrétan menekültem anyámtól. Sohasem volt jó kapcsolatunk, nem igazán tervezett gyerekként születtem. Ez meg is látszódott a gyerekkoromon, meg az anyámmal való kapcsolatomon a mai napig. Együtt élek egy férfivel már 3 éve, akibe soha nem voltam szerelmes. Ő belém igen, és úgy amúgy jól kijövünk, de nem szeretem én őt igazán. Viszont csak ő áll mellettem. Mivel hetelős munkája van, csak szombat vasarnap van itthon. Ezt leszámítva egyedül vagyok itthon. Rendes munkahelyem nincs a pánikbetegségem miatt, 8 hónapja elvesztettem. Alkalmi itthon végzendő munkákkal foglalatoskodom csak. Szivem szerint elegedném már a párom, mert nem szeretnék vele se gyereket, se esküvőt, pedig a kezemet is megkérte már tavaly. Amúgy nagyon jó ember, tudom, hogy meg kellene becsülnöm, de egyszerűen nincsenek mély érzéseim iránta. Szerelmes egyszer 14 évesen és 20 évesen voltam, semmi több. Ha szétmegyünk, vissza kell költöznöm anyámékhoz, ahonnan elmenekültem, mert anyám régen is tönkre tett idegileg, és ha hazamegyek ott tényleg végem lesz, nem bírnám már. Hétköznap ha nincs itthon a párom, nem hiányzik , és nem várom,hogy hétvégén itthon legyen. Mostanába egyre többször felmerült részemről a szakítás, mert nem nagyon szeretnék vele élni. Sőt azt sem tudom elképzelni, hogy valaha bárkivel családot alapitsak, vagy túl komoly kapcsolatba kerüljek többet.

Sokszor elkap egy meg akarok halni érzés, de töm mélyről jön, hogy nem bírom. Úgy érzem a lelkem vágyja már a halált. Ilyenkor bepánikolok , sírni kezdek, hogy csak úristen nehogy valami öngyilkosságot kíséreljek meg. Anyámnak, meg a páromnak, meg igazából senkinek nem nagyon merem ezt monnndani, pedig sokszor fogtam sírva a telefont , hogy most kit hivjak fel, kinek sirjak, hogy tök komolyan nem akarok tovább élni. Nem akarom ráhozni a frászt senkire, hogy azt higyjék" ez hülye, ez meg akar halni" Egyszerűen nem látok kiutat. Antidepresszanst szedtem mar, de csak rosszabbul voltam tole. Nem talalok mar semmiben örömöt, nem érdekel semmi hosszútávon. Amikor rámtör a halálvágy, konkrétan megijedek magamtól, hogy hogy juthattam idáig.... Nincsenek céljaim, nem hiányzik az emberek társasága. Tudom, hogy nem tűnik annyira borzasztónak a helyzetem, mégis iszonyatnak élem meg. A párom se bánik csúnyán, csak azt hiszem nincs közös jövőnk. De ha ő elmenne egyszer végképp egyedül maradnék. Nem tudom jobb, vagy rosszabb lenne-e a helyzet. Nagyon frusztrál, hogy nem tudom megadni neki amit szeretne és amit meg is érdemelne, hogy szívből szeressem és szüljek neki, mert ő már nagyon szeretne gyereket, családot és tervezni velem, én viszont nem tudok ilyeneket elképzelni. De mással se. Kicsit olyan mintha menekülnék az élet elől. Mit tegyek? Nem hiszek az antidepresszánsokban. Az önfejlesztésben hiszek, de nem tudom hol, merre kezdjem .