Hogy ne legyek öngyilkos, ha egy ember kivételével mindenki undorítóan bánik velem?

2008 novembere óta vannak hangulatingadozásaim. Ez tény. Gondolhatnánk arra is, hogy borderline vagy bipoláris zavarom van, gondoltam is, terveztem pszichológushoz menni vele. Most azonban úgy gondolom, hogy nem ez a baj, mert amikor normálisak velem az emberek, akkor valahogy én is képes vagyok normális lenni. Ha rendben mennek a dolgaim, nyilván nem akarom megölni magam.

Azonban rájöttem, hogy az a probléma, hogy mindenki egy utolsó, büdös tahó par**szt módjára viselkedik velem... Erre egyszerűen nincs jobb kifejezés. A barátom a kivétel, ő az egyetlen, aki megbeszéli velem a dolgokat, és igyekszik mindent úgy alakítani, hogy mindketten boldogok legyünk.

Elsőtől 8. osztályig folyamatosan megaláztak, és már a rajzos oldalamra is jött olyan, mindennek elhordó üzenet, hogy hihetetlen. Mostanában a buszon szóltak be... A vénasszonyok egyébként sportot űznek abból, hogy keresztbe tegyenek meg teóriákat gyártsanak, de nem ritka, hogy a tinik sem bírnak csendben maradni (főleg egy bizonyos etnikumból.)

22 éves leszek, és a "csodálatos" anyám nem akarja megengedni, hogy legalább a szülinapomon itt aludjon a barátom, akivel már 2 éve együtt vagyunk... Mindezt úgy, hogy a barátom igyekszik is segíteni neki, a kedvében járni, udvarias vele, de ő egyszerűen hajthatatlan... De mielőtt átjön a barátom délutánra, akkor is felemeli a hangját, passzív agresszív viselkedést folytat, csak hogy letargiába essek, és még véletlenül se tudjuk örülni életem egyetlen jó pontjának se. Vagy az lehet, hogy féltékeny rá, vagy pedig az, hogy ugye a barátom eléggé hasonlít az apjára (külsőre!!! belsőre egyáltalán nem), akivel annak idején egy suliba jártak, és utálta.

Egyszerűen nincs a barátomon egy olyan ember, aki azt adná vissza, amit én adok. Igyekszem mindenkivel kedves és barátságos lenni, de ők még jobban értékelnek egy másik bunkót.

Mit csináljak? Ezen nem hiszem, hogy akármilyen segélyvonal vagy pszichológus segíthetne...