Mi van velem? Ez normális?

Jól érzem magam a barái körömben. Nevetünk meg hülyéskedünk, de sokszor úgy érzem magam mint egy színész aki egy maszkot visel, és azt mutatja az emberek felé. A rossz érzéseimet nem szeretem kimutatni, másoknak beszélni róla. Ha hazamegyek a suliból mindig nagyon mély érzelmi hangulatom lesz, és mindig arra gondolok, hogy senki sem ismeri ezt az énem, majd rámjön a sírás meg ilyenek. Sokat gondolkozok az öngyilkosságon, hogy milyen lehet (de sosem tenném meg a családom miatt), meg ilyen gondolataim vannak, hogy mit tennék ha valaki meghalna akit szeretek, meg ilyen "baleseteken". Tavaj volt egy fiú akit szerettem de semmi nem volt köztünk, és én meg a kezembe véstem a nevét. Azóta is látszik halványan, és ha rá nézek mindig elfog a sírás. De ugyanakkor a sport az életem, az az a dolog ahol kiadhatok magamból mindent, és megnyugtat. Szerintetek ez mennyire normális amiket leírtam?