Mióta párkapcsolatban élek sokkal gyakrabban vagyok szomorú és utálom magam, mit tegyek?

A probléma gyökere nem a párkapcsolatodban keresendő szerintem. Az önutálat megjelenése és az, ahogy lereagálod, agresszióval fordulva önmagad felé, de maga a féltékenység is erősen arra utal, hogy van valamilyen elnyomott probléma a háttérben. Ez az önpofozás "megoldás" nagyon figyelemfelhívó, jó, hogy kiírtad a kérdésed, mert nem is sejted, hova vezethet ez, ha "kezeletlenül" hagyod.

Az egy természetes jelenség, hogy egyes új helyzetekben sosem látott oldalainkat ismerhetjük meg. Lehet, hogy már volt pl. négy párkapcsolatod teljesen zökkenőmentesen, de az ötödik benyom valami gombot és olyan életérzések jönnek elő, amik még soha. Fontos, hogy tévútra vezethet, ha ilyenkor bárkit is okolni kezdesz - magadat is beleértve. A megoldáshoz az vezet, ha erre mint jelenségre nézel rá és mögé nézel, nem pedig a felszínt vizsgálgatod, hogy ki mit mondott, hogy sértett meg, hogy érthetted félre, jaj, hibáztál, milyen a párod/ kapcsolatod stb. Ezeknek nagyjából semmi jelentősége nincs, ha a gyökerénél akarod kezelni a problémát, csak elterelik a fókuszt onnan, ahol lennie kellene.

Érdemes lenne ránézni a kisgyermekkorodra, a családi háttérre, hogy megvolt-e számodra a kellő érzelmi biztonság, a szüleid szerető kapcsolatban éltek-e, érte-e őket trauma azidőtájt, amikor 0-6 éves voltál, oda tudtak-e figyelni rád vagy nem. Számíthattál-e rájuk első éveidben, felvettek-e ha sírtál, biztattak, bátorítottak-e idősebb korodban, elosztották-e maguk között a terheket és hasonlók - ez csak egy icipici töredéke annak, hogy mik határozzák meg kisgyerekkorban a felnőtt életérzését, önmagáról és a világról való gondolkodását, viselkedését.

Ma már elég jó kezelési módjai vannak a korai szakaszban félresikeredett dolgoknak, amik kezeletlenül eléggé béklyóba köthetik az embert egész életében, úgyhogy érdemes használni ezeket az eszközöket, ha már az idő kerekét nem pörgethetjük vissza. Nagyon fontos az egészben a szembenézés a dolgokkal és itt megint csak nem arról a huszadrangú tünetről van szó, hogy felismered, hogy nem kellett volna féltékenynek lenned és megbünteted magad. Ennél jóval mélyebben gyökerező dolgokkal kell szembenézni.

Pl. a féltékenységre való hajlam eredhet abból, hogy az ember nem értékeli kellően önmagát. Ez könnyen kialakulhat úgy, ha nem figyeltek rá gyerekként, hiszen ilyenkor a kisgyerek - nem ismervén még kb. semmit a világból - teljesen a környezete reakcióira van utalva, azokon keresztül rakja össze, mi a valóság, hogy működik a világ, s ha keresztülnéz rajta a család, akkor ő is keresztül fog nézni önmagán. Persze ez egy leegyszerűsített példa, ennél általában jóval szövevényesebbek az ok-okozatok.

A felgöngyölítésben jó segítség lehet egy tapasztalt pszichoterapeuta, akinek van rálátása, hogy mi mögött mi lehet és végig tud vezetni önmagad felfedezésén. De fontos tudni, hogy ez nem "terápia", ahogy az sajnos tévesen bekerült a köztudatba, mert nincs semmi univerzális hókuszpókusz, hogy csak bedobják az "elromlott" Klárit és a gép kiköpi a "megjavított" Klárit. Ez a Te elkötelezettségedet, együttműködésedet és kemény munkádat igényli. De nagyon megéri.