Hogy "működik" anorexia?

Szia!

"De amikor mondjuk megérinti magát, akkor nem érzi, hogy csontsovány?"

De igen, legalábbis én igen éreztem és tetszet is hogy egyre több csontom állt ki. Az anorexiások mindig találnak magukon olyan pontot, ahonnan szerintük még bőven lenne mit fogyniuk (hasról még egy kicsit..., a combom még mindig nagy...,a karom is óriási lehetne vékonyabb)..

"Esetleg mikor megméri a súlyát, akkor nem tűnik fel neki, hogy mondjuk egy 20 éves nőnek nem 23 kilónak kéne lennie?"

Egyre kevesebb kiló akartam én is lenni, súlynaplókat írtam, először az 55 volt a cél, aztán 53...52....50....48....45...aztan végül már csak 40(de ez siha nem sikerült, hála Isten) Gondoltam hogy ha 48ra sikerült lemennem, akkoe simán le tudok 40re is menni, az anorexiásoknak a fogyás, az hogy egyre kevesebb kilók, egy öröm, egy boldogság. Ha reggel felkeltem és megmértem magam és több voltam mint előző reggel, égesz nap rossz kedvem volt és akkor sokat sírtam aznap. Ha felkeltem megmértem magam és kevesebb kg voltam mint előző nap, boldog voltam aznap.

68 voltam, elkezdtem diétázni, sportolni, lementem szépen 58-ra (muszáj volt, mert a térdem nagyon fájt már 62-63 kg-san is). Tartottam másfél évig, ja, csak közben elköltöztünk, mostohaanyám meg cs.sztetett a súlyom miatt.

Én meg többet sportoltam, kevesebbet ettem, megszállottja lettem az 52-51 kg-nak, mert akkor már biztosan nem fog cs.sztetni.

Persze, dehogynem (utólag: az volt a baja velem, hogy élek :(). Aztán 50 - 48 -45... tetszett, hogy vékony vagyok, tetszett, hogy az őrületbe kergetem a súlyommal. Akkor már azért sipákolt, hogy hízzak, de elkésett vele, közben bulimiás lettem.

Majd jött egy költözés onnan, felépülés átmenetileg 55-56 kg. Szar kapcsolat > 42 kg-ra visszafogytam.

Szakítás, támogató környezet > 54 kg.

Aztán külföldre költözés, kapcsolat, de problémák, majdnem szakítás, közben jött egy gluténintolerancia-vizsgálat és ezalatt szépen lementem 35 kg-ig.

Igazából egy ideig jó volt visszafogyni, láttam a bordáimat, a vállam olyan szép csontos volt, lapos has, laposabb sgg, meg amúgy is, ezer problémám volt, az evés-hánytatás pedig sikert jelentett. Valami, amit tudok egyedül is, ami nem jelentett gondot, csak "csiáltam". Megnyugtatott a sok szrság közepette - mindig megnyugtatott, azért is voltam benne 10 éven át.

Aztán 35 kg-san már nem volt annyira jó. Nem láttam magam kövérnek, ó, dehogyis, hiszen "hurkák voltak" a hasamon - Ana-agy -, a combomon, de:

- a konyháig nem bírtam elsétálni, le kellett ülnöm a földre félúton

- beesett az arcom, a szemem körül kilométer átmérőjű sötét karikák (szemgödör-kinézet)

- vérszegénység, állandóan fáztam még három pulóverben is

- zuhanyozni alig bírtam, mert majdnem elájultam közben, de fürdéskor viszont sírtam a fájdalomtól, ahogy a kád nyomta a csontokat

- a gerincemen sebek, stb., a 8+ évnyi hánytatástól már vérzett a gyomrom, és iszonyúan fájt

- a végén pedig már zokogtam magamban, hogy valaki öljön meg, mert szó szerint meghalni sincsen már energiám

Ez volt a pont, amikor választás elé állítottam magam: meghalok vagy élek.

Az utóbbi mellett döntöttem és szépen lassan elkezdtem felépíteni magam. Eleinte csak pár kanál étel, főzelék, pépes cucc, de már attól is hányingerem volt, alig bírtam megállni, hogy legyőzzem a bulimiás késztetésemet.

Aztán lassan egyre több mindent ettem, de közben rettegtem az ételtől, mert fizikai fájdalmat okozott (borzalmas görcsök, hiszen az emésztésem romokban hevert). Ettem, aztán sírtam a fájdalomtól, de tudtam, hogy kell enni, vagy meghalok. Napi 3000-3500 kcal volt a minimum a második hét közepére.

Most 49 kg vagyok, tudok enni, már alig-alig fáj a gyomrom egy-egy pl ebéd után. Elmúlt a fáradtság, a vérszegénység, boldog vagyok és kiegyensúlyozott. A ruháimat dobálom ki (Vöröskereszt szeretni fog), mert rengeteget kihíztam, de nem érdekel.

Élek, megszerettem az ételt, az ízeket, és jól esik megenni egy tál bolognait, vagy egy gluténmentes pizzát, stb.

Az alakom: hát, a párom imádja, én szokom, fogalmazzunk úgy. Jobb napokon tetszik, rosszabb napokon nem, viszont nem akarok már visszafogyni és ez nagy szó.

Egyelőre még mindig nincs normális menzeszem (bár most már volt két nap pecsételés 3,5 év után), és addig nem is sportolok komolyabban. Gyalogolok, túrázunk, hogy erősödjek, de a futást egyelőre sajnos mellőznom kell (régen napi 3-4 km-t futottam, pusztán azért, mert nagyon jól esett)

Nem tudom mennyire relevans a valaszom, mert en sosem voltam "eleg" vekony. Nalam kiskoromban kezdodott, vilageletemben duci voltam, aztan altalanos iskolaban piszkalni kezdtek miatta. 52 kilorol fogytam le 48ra 12-13 eves korom korul. Vezettem mit ettem egy nap, mennyi kaloria, megszallottan sportoltam. Aztan ez abbamaradt, nem emlekszem mi miatt. Aztan 17 evesen vege lett egy rovid kapcsolatomnak, es ugy gondoltam, hogy amiatt, mert nem vagyok eleg csinos. Ekkor 50 kgrol 45re fogytam ket honap alatt, neha hanytattam magam, naponta 3-4 orat sporoltam, volt, hogy nem ettem semmit egesz nap, es ettol hihetetlenül büszkenek éreztem magam. A fogyasban mertem a boldogsagot, ha reggel azt lattam, hogy kevesebb kilo vagyok egesz nap orultem, ha tobb voltam kikeszultem, sirtam. Mindig faztam, vashianyos lettem, hullott a hajam, rendszertelen lett a mentsruaciom. Egy tanarnom vette eszre, hogy nagyon sokat fogytam, es o avatkozott kozbe. Ekkor voltam 43 kg.

Azota is idoszakosan visszatero dolog, hogy hirtelen beut valami, es minel tobbet akarok fogyni, minel gyorsabban, foleg, ha olyan negativ dolgok tortennek az eletemben, amiket nem tudok kontrollalni. Ilyenkor ugy erzem, hogy kell valami, amit iranyithatok, es sikernek erzem, hogy fogyok, es ezt senki nem tudja tolem elvenni.

Én nem vagyok diagnosztizálva, nem is biztos, hogy anorexiás vagyok, de az szinte biztos, hogy nem minden okés fejben.

Én 63kg-ról indultam, egy laza adjuk le azt a pár ünnepek alatt felrakódott pluszt. Aztán szépen le is fogytam kb 54-re, itt már kezdtek szólni az emberek, hogy már elég vékony vagyok, de én nem így láttam,viszont már nem akartam tovább fogyni. Aztán igazából nem így lett, tovább fogytam. Itt kb 1200kcal-t ettem. Lisztet, cukrot mindent száműztem, mert "egészségtelenek". Néhány hónap alatt lementem 49re, itt volt egy-két kemény beszélgetésem a családommal ami után el kezdtem rendesen, többet enni. Vissza mentem 51-re, viszont itt már elkezdtem kövérnek látni magam, annak ellenére, hogy a bordáim kiálltak.

Aztán nem bírtam, megint le akartam fogyni, elkezdtem hazudni az étkezéseimről/ kihagyni őket. A kalóriákat folyamatosan csökkentettem.

És igazából itt tartok most, 700-800kcal-t eszek egy nap, vannak pillanatok, amikor látom mennyire undorítóan vékony vagyok, aztán azt érzem, hogy még van rajtam felesleg.

Sokszor van bűntudatom étkezések után, elkezdtem felni úgy kb minden ételtol, folyamatosan számolom, mérem, hogy mennyit eszem.

Mindenből a legalacsonyabb energiatartalmút választom.

Amikor ráállok a mérlegre, boldogság tölt el ha látom fogytam, úgy érzem a kezemben az irányítás. Mindig csak keveset akarok még fogyni, de ha az megvan, úgy érzem már csak egy ugrás a következő "cél".

Igazából nem is tudom, hogy jó ötlet volt-e most ezt kiírni. Kicsit félek, de azért remélem jobban megértetted ezt a betegséget!