Nevelt lányom elmúlt 20 éves, rengeteget fogyott, már csont és bőr. Már semmilyen szilárd táplálékot nem eszik. Mindent és mindenkit elutasít, ami az étkezéssel kapcsolatos. Mit tehetünk? Hogy lehetne rávenni, hogy orvoshoz menjen?

[link]

Van min aggódni.Ha így folytatja,bele fog halni.

Kérd a körzeti tanácsát,mert mielőbb pszichiáterhez kéne vinni.

[link]

Ez nem divat ez lelki eredetű több mint valószínű, hogy olyan lelki trauma érte ami által "elzárkózik minden és mindenki elöl" a fogyókúra, alatt át eset a ló túl oldalára, az az anorexiába csapot át az egész...

ha agresszívan áll a dolgokhoz semmi estre sem híjatok hozzá orvost mivel még jobban rá fog törni a pánik... attól, hogy nem mutatja ki ő szégyenli ezt a dolgot mindenki előtt tehát csak olaj a tűzre de mindenképp kezdeni kell vele valamit! nem árt felkeresni egy szakorvost ez igaz!!! de figyelmeztetlek,hogy nem lesz könnyű tehát olyan embernek kell rábeszélni, hogy fogadja el a segítséget aki viszonylag tud rá hatni! ha nem vagyok túl indiszkrét mennyi ideje tart ez az egész? mivel kezdődőt? kivel tartja a kapcsolatot?

Én is voltam anorexiás 35kg voltam és 170cm szóval, ha gondolod beszélgethetnék a lányoddal.

Mutasd ezt meg neki, én is teljesen elvoltam szigetelődve és agresszív is lettem, főleg ha erről a témáról volt szó, megtudnám érteni.

Igazából pszichológiai beteg, nem tudja felmérni a valóságot. Régen nyilván hagyták volna meghalni, a szülei nyilván ezt nem akarják.

Amíg otthon lakik úgy gondolom jogos, hogy aláveti magát a szülei akaratának (szép is lenne ha nem így lenne..).

Tehát ha orvoshoz külditek, elmegy legfeljebb jelezni fogja hogy nem ért egyet.

Plusz az ember hús és zöldségevő, tehát amíg otthon lakom és felelősséget vállalnak az egészségemért addig ezeket rám kényszeríthetik, mert végső soron egy otthon élő gyerekként viselkedek. Ezt alkalmazzátok a kislányon (aki már annyira nem kicsi, de úgy viselkedik).

Amint elköltözik otthonról természetesen el kell fogadni a beteges hajlamait, onnantól nem tudtok mit kezdeni vele lényegében kinyírhatja magát (sajnos), az ő döntése. Remélhetőleg pszichológus szakember segítségével rá lehet világítani, hogy tönkreteszi magát. Ha az elméje nem fogja fel mennyire károsodott a teste, nehezen képzelem el ezen hogyan lehet változtatni, de én nem vagyok pszichológus.

Én is anorexiás vagyok már évek óta. Borzasztó ez az egész! Egyszer elgondolkodtam azon, hogy ha az én gyerekem viselkedne így, mihez kezdenék. Először is megölelném, csak hogy érezze, hogy tényleg ott vagyok neki, hagynám, hogy pár percig így üljünk csendben, nem szólnék semmit. Hagynám, hogy utána a megeredő könnyei csak potyogjanak szép csendben, mert biztos, hogy sírna. (Tudom, mert én is sírnék,képes lennék rá egész nap…) Csak ülnék percekig, amíg megnyugszik a karjaimban, nem szólnék egy szót sem, mert tudom, hogy erre van a legnagyobb szüksége, hogy valaki mellette legyen, valaki szeresse, mint egy kisgyereket. Hisz nem véletlenül olyan, mint egy 5 éves.. Talán a gyerekkorát szeretné visszakapni, mert olyan traumák érték a közelmúltban, amikkel nem képes megbirkózni; talán csak szeretethiánya van vagy megromlott a kapcsolata a családjával, valami oka biztos van, amiért a semmibe, az ürességbe menekül. Erősnek akar látszani, mint egy szikla, ami nem enged semmiből, nem beszél, látszólag csak áll egy helyben, még csak nem is remeg vagy esik szét… Én utálom, hogy folyton csalódást okozok a családomnak, gyűlölöm azt, hogy kibírhatatlan vagyok és állandó fájdalmat okozok azoknak, akiket szeretek, és borzasztó nehezen viselem a bűntudatomat, amiért ezt teszem velük, pedig mindennek pont az ellenkezőjét szerettem volna! Nem beszéltem sosem, nem mondtam el, mit érzek, mert már nem érezek semmit. Menekülök. Elbújtam a világ elől a saját ürességembe, ahol nem számít semmi, nincs semmi és senki, még én sem létezek igazán, pedig tudom, hogy a családom ezt nem lesz képes végignézni… Nem bírok kitörni még mindig, pedig annyira szeretnék, de már annyiszor próbáltam, nem hiszek benne, hogy tényleg sikerülni fog. Ha a gyerekemmel történne mindez, nem veszekednék vele és erőltetném rá az ételeket (amiket olyan cuccosra főzök, hogy persze minél táplálóbb, kalóriadúsabb legyen, hogy már ehetetlen – anyai ösztön), nem beszélném ki a háta mögött, mert úgyis tudja, ha róla van szó, nem kényszeríteném a saját megoldásaimra, mert tudnám, hogy ezzel sokkal többet ártok neki, és talán észre sem veszem. Már az is siker, ha önmagától eszik valamit, nem kell árgus szemekkel figyelni őt a konyhában, mert akkor feladja és visszamenekül a „kuckóba”… Baromira utálo már én is kimenni a konyhába és összedobni valami kaját, amire végre nagy nehezen rászántam magam, még ha az egy nyamvadt saláta is, mert állandóan figyelik a szemük sarkából, hogy mit eszek, mennyit, és anyukám rendszeresen megjegyezi, minden nap!!, hogy na ez megint hatalmas adag mondhatom, hol van ebben a fehérje – szénhidrát - zsír, amire a szervezetnek szüksége van? Mindig ez van, és el is ment az étvágyam, egy idő után már semmit nem mertem enni. Ez már nem a fogyásról, a szépségről szól, nem is az evésről, hanem az Életről. Félek. Nagyon aggódok, hogy mi van, ha tényleg történik velem valami, azt a CSALÁDOM nem lesz képes elviselni, és minden az én hibám, mert még mindig nem vagyok képes változtatni, feladni mindent, ezt az óvó ürességet, ami itt van bennem… azzal a bűntudattal végképp nem tudnék megbirkózni. Csak arra vágytam, sőt, vágyom most is, hogy szeressenek. Én utálom magam. A testemet végképp, utálom azt is, hogy olyan vékony már és csontos, és mindenem fáj. De persze még mindig kövérnek látom magam. Nevetséges ez az egész! Felkelni sincs kedvem, mert elegem van itthon a veszekedésekből, kiabálásokból, etetésekből (vagy legalábbis arra törekvésből), konfliktusokból és minden egyes nap rettegek attól, hogy már megint kiakasztom őket, mert nem eszek és kezdődik elölről. Ugyanaz minden egyes nap... Nem vagyok képes legyűrni az ételt. Undorodom tőle, hányingerem van, sosem azért eszek, mert éhes vagyok, hanem mert már muszáj. Tudom, hogy kell, nem vagyok hülye, csak elveszett. Szerettem volna vékony lenni, mint egy nádszál, törékeny és pihekönnyű, mintha úgy elrepülhetnék bárhová és nem kötne semmi ehhez az anyagias, elferdült és eltorzult embertelen világhoz, vagy az emberekhez, a sok bonyolult helyzethez, amit sosem tanultam meg kezelni. Már azt fontolgatom, hogy tényleg be kellene feküdnöm a pszichiátriai klinikára, mert én biztos nem fogok engedni, ez már bebizonyosodott a korábbiaknál, anyukám viszont nem ért meg és nem érzi, mivel tesz jót, mire lenne szükségem a jelen körülmények között. Vagy nem is tudom... De folyton a saját dolgaival jön, a saját fejével gondolkodik, és nem tud az enyémmel, mert én sose beszélek arról, ami benne van, ő meg általában nem a lényeget veszi le az adott helyzetből… Meg akarom tenni értük, azokért, akik szeretnek, meg akarok gyógyulni, egészséges lenni, élni akarok tulajdonképpen, ha másért nem, értük!!

Nagyon nehéz ebből kilépni, ha az ember egyszer elkezdte! Én tudom, mert évek óta szenvedek tőle. Bocsi, hogy ilyen hosszú lett, de talán így már kicsit jobban érthető, hogy milyen ez az egész :)