Képes lennék továbbtanulni?

Szia 👋 Szintén én is idén végeztem a kilencediket. Én csak azt tudom mondani hogy ne gondolkodj előre a jövődön mert csak rosszabb. Nem tudod mi fog történni veled a jövőben, lehet megvàltozol, lehet a vèlemènyed és a hozzáàllásod már másabb lesz, motivàlni úgy tudod magad ha van egy célod. Keres magadnak egy célt, nem kell hogy az egy szakma legyen vagy egy felsőoktatásba való bejutás, hanem ami közelebb áll hozzád időben, gondolok én itt az átlagodra, motiváld magad hogy az átlagod legyen 4,0 felett, vagy motiváld magad a nyelvvizsgára. Keresd meg azt hogy miben vagy jó, és hogy mit szeretsz csinálni. Önbizalomból nem látom hogy lennènek bajok hiszen írtad hogy kiemelkedően tudsz teljesíteni, akkor hajrá, ne hagyd hogy megingjon a hitted magad iránt, ne hagyd hogy bármi az utadba álljon. Csak most tudsz azért tenni hogy a jövőd szebb legyen, légy az az ember 10 év múlva akit az àlmadiban làtsz. Ne add fel!

A hármas átlag nem olyan rossz, mèg ezt fel tudod hozni.

Ha szeretnèl privátban is beszèlgethetünk :-) elvégre egy korosztály vagyunk, megértem min mèsz keresztül. Hátha tudok segíteni.

Az írásodból úgy tűnik, hogy sérült az önbizalmad, önértékelésed. Ennek egy életkorban van esélye kifejlődni, az első 5-6 évedben. Ha akkor nem sikerült stabil önbizalomra, helyes önértékelésre szert tenni, akkor ez a bizonytalanság mindaddig végigkísér, amíg nem foglalkozol vezetett önismerettel. Ami ideálisan valamilyen pszichoterápia, pszichodráma stb. módszer. Azt Te is látod, hogy az önmagadban való bizonytalanság önmaga gátol meg abban, hogy egyáltalán megerősítő tapasztalatokat tudj szerezni. Ezek mélyen, az érzések szintjén gyökereznek, nem tudsz rájuk hatni gondolkodással, sőt csak bosszantod magad, hogy látod kívülről, hogy valami olyasmi blokkol, amire nincs ráhatásod.

Nyilván nincs jó hatással erre az iskolai környezet teljesítményorientáltsága sem. Minden a "tehetségre" van kihegyezve, ami pedig egy teljesen homályos fogalom, ami egyáltalán nem az iskolában derül ki. Az ember nem tantárgyakból tehetséges, hanem képességek teszik sikeressé egyes tantárgyakban. Pl. egy jó memória a történelemben, jó rendszerérzék a matematikában vagy nyelvtanban stb.

Plusz nem értékmérő az egyetem sem. Egy csomóan ezen téveszme alapján bent szenvednek a felsőoktatásban, amikor azt nem igénylő szakmákban kiválóak lennének. Mely szakmák jellemzően hiányszakmák és sokkal jobban is fizetnek a diplomásaknál.

Meg még annyi kiegészítés, hogy elvileg ez egy alsó korhatáros oldal, szóval legyetek óvatosak, hogy mit írtok le magatokról, pl. hogy melyik osztályba jártok.

Az önbizalom, önértékelés kialakulása igen, meglepő módon az első életévekben történik. Már egészen újszülöttkortól. Ilyenkor még az ember egy ösztönlény és csak a mostban él, mindenben a környezetétől függve. Az ilyenkor összeszedett tapasztalat baromi mélyen rögzül.

Pl. mi ilyenkor az alapszükséglet? Élelmiszer és fizikai érintés. Ez evolúciós berögzülés: az állatvilágban töltött évmilliókban kulcsfontosságú volt a túlélés szempontjából az újszülött gondozása. Ahogy fejlődött az ember agya, az egyre inkább a testi fejlettség rovására ment. Azaz ma egy ember újszülött - az állatvilággal összevetve - koraszülöttnek számít. Más emlősök szinte azonnal lábra állnak, egy emberkölyök teljesen magatehetetlen, mindenben másokra van utalva. Így ha azt akarták, hogy életben maradjon, állandóan fogták, védték, hordozták, szoptatták stb. Innen jön az, hogy az érintés és az élelem a létszükséglet. Ha nincs meg az érintés, az mély evolúciós trauma, egyenlő az életveszéllyel.

Az első hetekben, hónapokban magukra hagyott csecsemőkben így egy állandó életveszély traumája rögzül. A szülők sokszor jó szándékból hagyják magára a gyereket, hogy "megtanuljon" egyedül lenni, csakhogy egy újszülött ebből nem egyedül lenni tanul, hanem azt tanulja, hogy ő nem fontos, nem számíthat azokra, akiktől függ, akik számára a legfontosabbak, az ő szükségleteire tojnak magasról, totálisan egyedül van egy ellenséges világban, állandóan veszélyben.

Van olyan, hogy "nevelési céllal" egy másik szobában bömbölni hagyják a babát és ha végre kimerül és abbahagyja, azt a nevelési elveik sikerének könyvelik el. Miközben ez épp csak azt mutatja, hogy most adta fel a baba azt a hitet, hogy számíthat valakire, hogy ő számítana valakinek, most rendült meg a bizalma végérvényesen a világban, önmagában, a környezetében. Ez egy szeparációs trauma. Az így felnövő embereknél természetes, hogy kötődési, kapcsolatteremtési nehézségeik lesznek, alulértékelik magukat, nincs önbizalom vagy a világba vetett bizalom, hiszen hiányzik az alapja, az újszülöttkorban megalapozott ősbizalom.

Vagy ha nem a baba igényei szerint szoptatják/etetik, hanem valamilyen menetrendet próbálva ráerőltetni - merő jószándékból persze, hogy tanuljon "rendet" - az ezt tovább erősíti. Sokszor az így felnövő gyerekek később szabályosan képtelenek felismerni a saját szükségleteiket vagy ha fel is ismernék, mások szükségletei mögé sorolják őket vagy nem tudnak kiállni magukért, nem merik bevallani, érvényesíteni ezeket.

Aztán ha ez nem lenne elég, jön a kisgyerekkor, amikor már a gyereknek mentálisan és érzelmi szinten is szüksége van az odafigyelésre, nem mindegy hogy mit hogyan fejez ki szavakkal vagy gesztusokkal a környezet. Fontos, hogy ne legyenek önellentmondások. Pl. ha elpakolja a gyerek a játékait és megdicsérem, hogy milyen jól megoldotta a feladatot, akkor ne pakoljam újra azokat az orra előtt, hiszen ez egy meredek kettős üzenet: jó vagy, de mégsem. Ebben a korban a dolgokat el kell magyarázni és fontos, hogy azokat is el kell magyarázni, amiről azt gondoljuk, hogy úgysem érti. Pl. van a szülők között egy konfliktus, ezért szomorúak. Ki kell mondani, hogy most haragszom, szomorú vagyok stb., nem pedig rejtegetni, mert a gyerek úgyis teljesen leveszi a felnőttek érzelmi állapotát, de ha közben azt játsszák meg hogy minden rendben van, az megint egy kettős üzenet.

Erre jön rá, hogy a mai világ értékrendje teljesen távol áll az egészséges gyermeki fejlődéstől. Pl. sokan azt hiszik, hogy a tárgyi feltételek megteremtésétől van jól a gyerek, ha megvan mindene - tárgyakban, élelemben kifejezve. Hát, pedig nem. A gyerek agyának biológiai fejlettségi szintje határozza meg, hogy a különböző életkorokban mikre van szüksége az optimális fejlődéshez. És ezek a szükségletek nem tárgyak, hanem érzelmi, értelmi dolgok, odafigyelés, megfelelő környezeti visszajelzések, reakciók, amikből a gyerek felépítheti önmagát, az önképét. Ezért még a legjobb családokban is előfordul, hogy látszólag a gyereknek "mindene megvan", mégis már ilyenkor is jelentkezhetnek pszichés gondok, viselkedési problémák, OCD, dadogás, önbizalomhiány, pusztán mert úgy meg nem figyelnek rá vagy foglalkoznak vele, ahogy éppen arra szüksége lenne.

Az nem véletlen, hogy nem emlékszel erre az időszakra. Vannak sokan, akik emlékeznek, nem törvényszerű a nem emlékezés. Viszont az agy egy profi szerkezet, megpróbál megvédeni minket a(különösen gyermekkorban elszenvedett, hasonló) traumáktól, vagy legalábbis azok emlékétől. Sutty be a tudatalattiba mindennel, jó mélyre. Ezekre nem emlékszel így, de azért - ahogy a példád is mutatja - masszívan irányítanak. Ha eszedbe jutna az, hogy utánajárj ezeknek, az agyad mindent el fog követni, hogy megakadályozza. Különösen azt, hogy találkozz ezekkel a régi, kellemetlen érzésekkel.

Erre jó a pszichoterápia, mert ott egy jó terapeuta tudja, hogy mit keressen, hogy navigáljon életed sűrűjében, hogy ezek az eltemetett érzések napvilágra kerüljenek. Egy jó terapeuta a kérdéseivel ki tudja cselezni az "okos agyadat". Olvashatsz pszichológiai könyveket (pl. talán a Mérgező szülők c. klasszikus segítene elképzelni, hogyan hat a gyerekkor a felnőttkorra), de amíg ez a gondolkodás szintjén megmarad, addig az érzéseidhez nem férsz hozzá, pedig abban rejlene a kulcs. Ezért kell a külső szemlélő, aki segítene új szempontokkal a saját életed, múltad értő átélésében.

A pszichoterápia nem olcsó mulatság és nem is pár hét. És vegyük hozzá még azt is, hogy a megfelelő pszichoterapeuta megtalálása sem egyszerű. Mindenkinek más jön be. Viszont ha már megvan, onnantól minden ráfordított perc és fillér megéri.

Itt több válaszban is jól összefoglalják, hogy működik ez az egész: https://www.gyakorikerdesek.hu/egeszseg__mentalis-egeszseg__..

Brian Tracy - Főnix szeminárium Youtube ....

Amúgy a képzettség a legfontosabb előny ezért: "Tanulni! Tanulni! Tanulni!"

Jaj. Nézd, azok a szülők, akik tényleg mindent megadtak kiskorodban, most sem minősítenék hülyeségnek a pszichoterápiát. Nyilván mindent megadtak a saját értékrendjük, tudásuk és képességeik szerint, de egyértelmű, hogy a valós szükségleteidre egyáltalán nem (voltak) nyitottak. Ahogy azt az OCD, depresszió, paranoia és kívülállóság-érzet (és egyébként a "túlagyalás") is igazolja.

Igen, az ilyen mélyen, korai időszakban gyökerező problémákból nem húzod ki magad a saját fülednél fogva. Egyszerűen belülről nem tudod magad objektíven szemlélni, ráadásul az agyalás távol is tart attól a területtől, ahol az elakadás van. Nem véletlenül vagy "az a típusú ember" - ahogy írod - ez kb. egy természetes lehetséges tünete annak, hogy van valamilyen gyermekkori traumatizáltság, amire az agy úgy reagál, hogy mindent megmagyarázna, megvizsgálna, logikai támpilléreket keresne és amire nem talál, azt elveti, kizárja, nem foglalkozik vele. Tudja azt pontosan az agy, hogy ezzel kiválóan megvéd téged attól, hogy szembesülnöd kelljen a blokkok gyökereivel. Ilyenkor pont hogy még inkább szükséged van valaki segítségére, aki gyakorlott abban, hogy az agy trükközését leleplezze.

Mivel hatszázezer féle pszichoterapeuta létezik, más személyiséggel, gyakorlattal, tapasztalattal, más módszereket használva foglalkoznak a klienseikkel, megtalálhatod azt, aki az agyadnak is tud dobni egy gumicsontot és közben mégis hatékonyan tud bányászni érzelmi téren is.