Rossz barát lennék? (Hosszú. Nagyon)

Előre szólók, nagyon hosszú lesz és összetett. (Tényleg hosszú)

Van egy nagyon jó, közeli barátnőm, osztálytársak vagyunk. Alapvetően eléggé különböző személyiségek vagyunk, de az elmúlt majdnem másfél évben nagyon jól megvoltunk, szuper volt a barátságunk. Mindig is nagyon támogató volt, nagyon sok mindent megbeszéltünk. Nála otthon sajnos egy jó ideje nem valami fényes a helyzet. Sokszor mesélte, hogy mennyire utál otthon lenni, mennyire nem jön ki jól sem a szüleivel, sem a testvéreivel, hogy úgy érzi teljesen ki van utálva a családból. Én mindig ott voltam mellette, támogattam amiben csak tudtam, rettentően sajnáltam az egész miatt. Bár nekem akkor nem voltak akkora problémáim, bármekkora apróságról panaszkodtam mindig igyekezett felvidítani.

Január elején viszont az egész életem a feje tetejére állt. Apukámat rákkal diagnosztizálták, rá három hétre pedig meghalt a nagypapám. Apukám állapota miatt pedig anyukám rettentő feszült és rosszkedvű (érthetően), de így vele is most elég nehezen kezelünk bármilyen apró konfliktust,sajnos úgy érzem, hogy most még anyukám is nagy terhet rak rám ezzel. Nem sok mindenkinek mondtam el ezeket a történéseket, csak a közeli barátaimnak, illetve a barátomnak. Természetesen ennek a lánynak is elmeséltem. Bár rettentő aranyos és támogató volt végig, a barátom társaság nem igen vágytam senki társaságára és állandó közelségére. Ettől független igyekeztem/igyekszem ugyanúgy minőségi időt tölteni a barátaimmal, nem szeretném ha erre rámennének a barátságaim. A barátomnak meséltem ezt az egészet, hogy mennyire nehezen viselem az úgy összességében a szocializálódást, meg a barátaimat, mire ő azt mondta, hogy ha tényleg jó barátaim biztosan megértik, hogy most ez miért van. De sajnos közben én rajtuk nem ezt érzem. Az említett lány sokszor igyekszik felvidítani, de az esetek nagy részében tisztán érezhető, hogy most már csupán türelmetlenségből, mert zavarja, hogy nehezebb társaság vagyok. És ezt nem csak rajta látom, de nála szembeötlően mutatkozik párszor. Szóval egy jó két hete rengeteg energiát fektetek abba, hogy úgy csináljak mintha minden a régi lenne, annak ellenére, hogy lelkileg még nem igen vagyok jól. Mi lenne a helyes teendő? Valóban össze kéne szednem magam és kicsit odafigyelőbben kéne viselkednem a barátaimmal vagy tényleg hagyhatnám az egészet a francba? Mert az egyik oldalon bennem van, hogy aki tényleg nem realizálja, hogy nekem most kicsit nehéz és sok minden, azt hagyjam a fenébe, de a másik felében meg benne van mindaz, hogy eddig mennyire jó barátok voltunk. Félek, hogy csak azért érzek így, mert ingerlékenyebb, kialvatlanabb, stresszesebb vagyok, úgy érzem nem tudom helyesen megítélni a helyzetet.

Másik, ugyanehhez nagyon szorosan kapcsolódó. Ugyanígy, a fentről említett lányról van szó. Mint említettem, rossz neki otthon és ezzel kapcsolatban nekem szokta kiönteni a szívét. Viszont nekem ehhez most úgy érzem vajmi kevés energiám van, hogy érdemben reagálni tudjak rá. Sőt, az a helyzet hogy most már a helyzetét is máshogyan látom, és úgy érzem felesleges apróságokon szenved, ami engem elég rosszul érint. Nyilvánvalóan nem várhatom el tőle, hogy csak azért mert nekem is vannak problémáim az övéi varázsütésre semmissé váljanak. De nehezen kezelem, hogy tök hülyeségeken szenved, kicsit úgy érzem hogy játssza a mártírt. Az otthoni helyzetét is elkezdtem máshogyan látni (bár nem tudom mennyire látom jól, sosem találkoztam a családjának egyik tagjával sem). De most úgy látom, hogy csak magát állítja be a jónak, hogy csak ő kapja a rosszindulatot a családjától, hogy ő a szent, akit folyamatosan érnek a támadások. Miközben látom, hogy ő is tud borzasztó rosszmájúan és paraszt módon viselkedni mind a testvéreivel, mind a szüleivel.

És nem tudom mit tegyek, mert legszívesebben megmondanám neki azt is, hogy nem, nem te vagy mindig az áldozat és kicsit magadba kéne nézned ahelyett, hogy sajnáltatod folyton magad, vannak ennél nagyobb problémák is. És azt is megmondanám, hogy ne haragudj, de nekem erre most nincs energiám, a saját magam dolgával sem tudom hogyan boldoguljak, hát még a tiéddel. Ezt persze eddig nem tettem meg, sőt, ugyanúgy támogatom és sajnálom, és egyetértek vele, ami nyilván rettentő álszentség tőlem. De nem tudom, hogy jól látom e a helyzetet, vagy csak az én adott helyzetem hozza-e ezt ki belőlem. Mert ha igen, nem szeretném, hogy ezen elbukjon a barátságunk, bármennyire is nehezen viselem őt most el.

Szóval all in all a kérdések. Rossz barát vagyok és fejlődnöm kéne, össze kéne szednem magam? Az adott lánnyal kéne beszélnem vagy várjak, míg kicsit rendeződnek a dolgaim és más fejjel nézem az egész szituációt? Kérlek segítsetek, nagyon nem tudom mi tévő lehetnék.

Bocsánat, hogy ilyen borzasztó hosszú lett, köszönöm, ha elolvastad!

17/L