Volt már veletek, hogy megszakítottatok egy, akár többéves barátságot? Mi volt az utolsó csepp a pohárban? Bánjátok ezt a döntést? Milyen tulajdonsága készített ki titeket vagy idegesített legjobban?

"Illetve még egy kérdés, ha mondjuk egy volt barát, akivel mondjuk 3 éve nem beszéltek egyáltalán, köszönnétek neki, ha szembejön?"

Az attól függ. Ha én szakítottam meg a barátságot,csak úgy,akkor elég faramuci lenne,ha élőben meg úgy ráköszönnék,mint ha mi se történt volna.

Viszont fordított esetben is hasonló a helyzet,pl ha szembejönne velem az a barátom,aki egy kattintással elintézett 7 év után,neki tuti nem köszönnék. Hiszen ő se tette.

Most johet az, hogy bennem van a hiba. Nagyon sok baratsagnak. Tiz es harminc ev baratsag is ment a kukaba. Egyetlen egyet nem banok. Minden esetben en boritottam. Alapveto jellemhibak, amik hosszu evek ota zavartak, de ujra es ujra lenullaztam. Egyikkel nagyon jol tudtunk rohogcselni, masik nagyon jo beszelgetotars volt. De mikor a merleg szar serpenyoje annyira tele volt, nem erdekelt.

Egyet sem bantam meg. Mara ott tartok, inkabb soha ne keruljunk tul kozel egymashoz. Legyunk haverok, legyen egy felszines jokedvu dumalos viszony, de melysegeket inkabb ne.

Volt erdek, arulas is. Hosszu regi serelmeim elnyomtam, de igazabol tudtam, hogy nem valtoznak az emberek.

Volt, aki nagyon keson szult, es olyan mezes-mazas lett. Se gyerekem, se fiatalabb rokonaim nincsenek. Evek ota ereztem, hogy szerinte a negyven evvel fiatalabb gyerekere vegrendelkezem.

Mikor eppen maganyos vagyok, masert, mert messze elek, akkor sem csinalnam vissza.

16-os válaszoló, velem szinte szó szerint ugyanez történt.

Gyerekkori (óvoda óta) barátság, sülve főve együtt voltunk úgy 12 éves koromig, amikoris elköltöztem, de tartottam vele tovább a kapcsolatat, de lett egy új barátnője. Később visszaköltöztem oda ahol ők laktak de onnan már nem volt az igazi, éreztették velem hogy én vagyok a harmadik kerék. Folyton nálam lógtak, tök jóban voltunk, úgy érezetem, de engem sosem hívtak át magukhoz, ők ketten gyülekeztek mielőtt eljöttek volna hozzám, a másik lány megsértődött hogyha a barátnőm nélküle jött el hozzám.

Nagyon hosszú történet, de például olyanokat csináltak, hogy: (és nem voltunk más kicsik! 19-20 évesek!)

-Órákat késtek, mikor jöttek hozzám,az volt a mentség, hogy előtte megnéztek egy filmet (!!)

-Hajnalokig lógtak nálam, úgy hogy tudták hogy másnap kelnem kell, de sosem szóltam

-Volt egy eset hogy az új barátnő felhívta és ráförmedt a barátnőmre, hogy mit képzel hogy épp velem lóg mikor ott kéne lennie

-Amikor az új lányt kidobta a pasija eljöttek hozzám “kisírni magukat”, inni egyet, de előtte már megtették ketten náluk. És ezt nagy vicceskedve jelentették be mikor késve odaértek hozzám.

-Még ez este történt, hogy egész este a lányt kellett sajnálni, szó szerint. Áthívott egy rakás ismerős fiút, és hagyta hogy ápolgassák, bíztassák. Sírt, hisztizett, de nem hagyta hogy megnyugtassuk, beszéljünk róla, esetleg tereljük a témát,esetleg mi is jól érezzük magunkat, más témát találjunk, mindenre azt mondta “nekem mindegy”, “lesz@rom”. Aztán elment az egyik sráccal smárolni. Ekkor lett elegem,és mentem haza.

Mindezek után az volt az utolsó a csepp a pohárban amikor az én nagy barátnőmről a Facebookon tudtam meg hogy van párja. Nem volt mit tenni, egyszerűen felfogtam hogy csak én gondoltam olyan jónak ezt a barátságot, ők nem, szóval nincs mit veszteni. Többé nem hívtam ,nem kerestem, ő még egy párszor elígérkezett kávéra, de sosem találkoztunk többet. Nem sokra rá a másik lánynak volt az esküvője, még csak nem is hallottam róla, ezt is a Facebookról tudtam meg, és nem csak engem, de a társaságból egy másik közeli barátot sem hívott meg,akiről azt hittem tényleg nagyon jóban vannak, nem mint velem.

Ekkor töröltem ki őket az ismerőseim közül. Semmi bocsánat kérés, semmi veszekedés, azóta is úgy csinálnak mintha sosem ismertük volna egymást.

Azóta sem volt több “közeli” barátnőm, olyan mint ő volt régen. De inkább ez mint hogy így viselkedjenek velem.

A többi nagy barátnőm mind elköltözött messzire úgyhogy szép lassan megszakadt a kapcsolat velük is.

Volt, még általános alsóban lettünk barátnők, és kb 20 éves korunkig tartott. Mindketten kislányos, későn érő, a "menők" mellett háttérbe szorult gyerekek voltunk. Már akkor is kihasznált ezzel-azzal, például órán a tanár kérdésére megkérdezte tőlem a választ, aztán jelentkezett, bemondta, és mosolyogva fogadta, hogy milyen ügyes. (Én nem jelentkeztem, visszahúzódó voltam, nem szerettem a figyelmet, de ledöbbentem, hogy ezért kérdezte meg a választ tőlem). Kölcsönkérte egy menő ruhámat, bezsebelte a dicséreteket, és azt hazudta, hogy az övé.

Nem tudtam kezelni az ilyesmit, át sem láttam mi történik, kicsi voltam, gyerek voltam. Bár lett volna egy igazi jó barátnőm, vagy olyan kapcsolatom az anyámmal (vagy bárkivel!), amiben tudok vele erről őszintén beszélgetni, és felnyitja a szemem, szól, hogy ez nem barátság, és csak árt nekem!

Ahogy kamaszodtunk, egyre inkább arra használt, hogy rajtam taposva növelje az önbizalmát. Dicséretbe ágyazott, viccbe csomagolt sértések (ma olyan jól néz ki a hajad, mit történt vele?) és hasonlók tömkelege. Folyamatosan éreztette velem, hogy ő érdekes, ő a jó csaj, én a béna utánfutója vagyok. Néha alig burkoltan ki is mondta.

Sajnos jó alany voltam ehhez, mert nekem gyerekkoromtól kezdve kevés önbizalmam volt, és az ő "barátságától" hatásosan csökkent egyre lejjebb, lejjebb.

Pedig nem a klasszikus "jó csaj és a rusnya barátnője" felállás voltunk, hanem totál hasonló kaliber, szinte "egy kaptafára készültünk". De ahogy kezelt engem, az önbeteljesítő jóslatként működött: nem mertem nőiesen öltözni, sminkelni, szépnek látszani, úgy éreztem, nem vagyok elég jó, én béna vagyok, mindenki leszólna, ahogy ő. Ez persze a viselkedésemen, kisugárzásomon is nyomot hagyott, tényleg én lettem a kis szürke, bénácska lány a dögös csaj mellett.

Idővel abban éltem ki magam, hogy látványosan nem ájultam el a sztorijaitól, nem próbáltam neki megfelelni, rávilágítottam a pasizásaiban néha visszaköszönő erkölcsi mélyrepülésére, a felszínességére, a rossz választásaira, és jóízűen szórakoztam egy-egy felsülésén, és mindenen, ami szerinte komoly/menő/izgi volt, szerintem meg röhejes/ciki/szimplán gáz.

Bár nem csak a sértettség beszélt belőlem, hanem őszintén úgy gondoltam mindent, amit mondtam, és szerintem igazam is volt, akkor sem ezt kellett volna tennem, hanem megszakítani vele a kapcsolatot. De ahogy már mondtam, belenőttem, "belenevelődtem" ebbe a torz baráti viszonyba, és önerőből, külső segítség nélkül nagyon nehéz és lassú munka volt felismerni miben vagyok, és kilépni.

Akkor már a pasikon kívül nem volt közös témánk. Nyilván az ő pasijain kívül. Nekem nem nagyon volt.

Egyre ritkábban keresett, nem szerette hallani a kritikáimat. Mióta nem érezte magát mellettem tökéletesnek, már nem csak unalmas voltam neki, de haszontalan is. Egyébként az egész barátságunk alatt mindig voltak más társaságai, egy egész "másik élete", amibe be sem avatott, és mikor már nem voltam jó neki, ezek lassanként teljesen átvették a helyem.

És ahogy eltávolodtam tőle, lassan elkezdtem felismerni, mennyire mérgező volt a barátsága, és mennyivel jobb nekem nélküle. Ezért elengedtem, egy idő után én sem hívtam többé. Utoljára akkor keresett, mikor hallott rólam valamit, és nyilvánvalóan kiváncsi lett a pletykára. Udvariasan válaszoltam neki, de már nem avattam be semmi igazán személyesbe. Én akkor sem kerestem fel, mikor nagy események történtek az életében, és többé ő sem engem.

Idővel lett önbizalmam, stílusom, még "jó csaj" is lettem sokszor, de nem tudom, elérhetem-e valaha azt a magabiztosságot, amilyen nélküle lehettem volna.

Azóta kb. szökőévenként egymásba botlottunk valahol. Ilyenkor többnyire csak kedvesen köszöntünk, egyszer vagy kétszer bájcsevegtünk felszínesen.

Egyébként lehet, hogy valahol jó ember. Nem tudom. De velem kegyetlenül gonosz volt.

az ember, amikor még fiatal, gyakran összetéveszti a barátságot azzal, hogy kellemesen telik az idő a másik emberrel, és sokat lehet röhögni, meg mindenféle programot közösen csinálni

aztán, ahogy telnek-múlnak az évek ráébred, hogy a valós barátság tartópillére, a másik ember lényének a mélységes tisztelete, és becsben tartása. ha ez nincs, akkor nem beszélhetünk barátságról.

a barátság egy fa, aminek a gyökere a mélybe vezet. minden más csak egy leszakított, száradásra ítélt virág maximum.