Tényleg ennyire nagy dolog lenne az őszinteség?

Bocsánat, nem hisztizni akarok. Csak már engem is megdöbbentett, hogy az emberek elég nagy része mennyire nem képes legalább kimondani azt, ha valamit nem szeretne.

Adott egy huszas éveiben járó hölgy. Egyébként egyik haverom unokatestvére, ő mutatott be minket egymásnak. Semmi párkapcsolati célú közeledés nem történt, barátságnak indult, és egy ideig azt hittem, hogy tényleg az is, ha találkoztunk, tök jól el tudtunk beszélgetni, meg minden. Ugyanazzal a busszal jártunk dolgozni, és egyszer csak feltűnt, hogy mintha direkt "nem venne észre". Ami már csak azért is furcsa volt, mert tudta, hogy hol szállok fel. Aztán gondoltam, bejelölöm Facebookon. (Igen, addig csak "offline" voltunk ismerősök.) Elutasította, és beállította, hogy többet ne tudjam jelölni. Oké. Ekkor már úgy voltam, hogy "letesztelem". Instán is bejelöltem, ott is ugyanez a reakció. Amikor pl. boldog születésnapot kívántam neki, megköszönte, hogy milyen figyelmes vagyok. De mondjuk ha nem köszönök rá, akkor észre se vett volna. Aztán gondoltam, megnézem, hogy ha a buszon nem köszönök rá, észrevesz-e. Nem. Sőt, leszálláskor mindenhová nézett, csak rám nem. És ezt onnantól mindig megcsinálta. Végül a haveromtól tudtam meg, hogy ő egyáltalán nem is szeretne barátkozni velem, nem vagyok neki szimpatikus. Rendben, elfogadom, van ilyen. Nem kötelező velem barátkozni. :-) De akkor nem lett volna gerincesebb dolog ezt elmondani? Vagy ha élőben nem is merte, akkor rámírhatott volna, hogy hagyjam békén, mert nem akar barátkozni. De még annyi sem, hogy akkor legalább ne játszotta volna el a jó beszélgetőpartnert.

De másik hasonló eset is történt. (Ígérem, ezt röviden leírom.) Munkatársról van szó, én voltam elvileg a barátja és bizalmasa, mindent nekem mondott el... aztán történt nála egy magánéleti változás, és ez kihatott a viselkedésére is. Én megbíztam benne továbbra is... addig is sok olyan beszélgetésünk volt, ami másvalakivel kapcsolatos, de a legutóbbi után ő nemes egyszerűséggel bepanaszolt a főnöknél, hogy őt egy munkatárs ellen lázítom. (Halkan jegyezném meg, addig ő is folyamatosan szidta őt... én csak kulturáltan elmondtam, hogy mennyire nem szimpatikus az a lekezelő vsielkedése.)

Volt egy tematikusFb-csoportban megismert egyén is, akivel a közös hobbink kapcsán azt hittem, hogy valamiféle barátság kezd kialakulni... Pár napig minden szép és jó volt, aztán egyre inkább azt vetem észre, hogy mintha mellőzne. Én rá is kérdeztem, hogy van-e valami probléma, tettem-e valami rosszat, mert akkor beszéljük meg... de nem, semmi. Most ilyen hangulata van. Aztán kiderült, hogy a francfenét... csak velem ilyen. Mert mégsem gondolja, hogy mi jó barátok lehetnénk. De ezt már csak "kerülőúton" tudtam meg, nekem nem merte elmondani.

Persze, nem fogok összetörni, ért már nagyobb csalódás is. De azért az ledöbbentett, hogy ennyire nem alap a gerinc és az őszinteség?