Úgy érzem, hogy nem kedvelnek az osztálytársaim, mit csináljak?

Ezek az idők elmúlnak majd. Én pl. világéletemben tök jól feltaláltam magam. Nagy dumás vagyok, idegen társaságba is nagyon hamar be tudok illeszkedni, a kommunikációs készségeimmel sem volt sose gond. Ez szerintem nagyban függ, az adott társaság összetételétől. Első alkalommal középiskola első osztályában volt ez. Tipikusan színészek, vállalkozók gyermekei vettek körül. Akkoriban nagyon ment a márka téma, azaz kinek van meg a tegnap kiadott, új Nike cipő stb. Sosem voltunk mi sem szegények, sőt a szüleim külön figyeltek arra, hogy mindenem meglegyen, tehát én is Nike cipőben, márkás cuccokban jártam iskolába stb.mégis ki voltam nézve. Sokszor próbáltam beilleszkedni közéjük, mindig mentem beszélgetni hozzájuk, de csak tipikusan egy szavas válaszokat kaptam. Egy idő után feladtam, elmentem más osztályokkal spanolni. 1 év után úgy döntöttem, szeretnék másik osztályba menni, szüleim segítettek. Átmentem ugyanabba a suliba, de másik osztályba, konkrétan nem az emberek miatt, hanem emelt angolt szerettem volna tanulni. Ott még rosszabb volt a helyzet az osztálytársakkal. Nem értettem mi a baj, amikor a környezetemben mindenki imádott, rengeteg barátom volt. Ebbe az osztályba is megkeseredett emberek jártak, ezek nem csak velem, de egymással se igazán beszélgettek. Itt se bírtam sokáig, egy teljesen másik sulit választottam emelt angollal tovább, ahol már minden frankó volt. Nagyon sok barátom lett ott, mai napig sokkal tartom a kapcsolatot. A munkahelyének ugyanez. Nyaranta főleg Balatonra jártam le, mindig új társaság volt. Év közben meg változtattam itt, ami éppen volt. Ugyh rengeteg munkahelyen dolgoztam emiatt. Soha nem volt gond a beilleszkedéssel, de az utóbbi években már nem jártam Balcsira, ezért egy állandot választottam itt helyben. Na ilyen bandát se láttatok még. Kétszínű, senkiházi banda. Mindenkit művészeknek és kinéznek. Állandóan megy a sírás, hogy nincs ember. Ha meg jön egy új, akkor hozzá nem szólnának. Levegőnek nézik, nem segítenének. Utána meg csodálkoznak ha elmegy, mert sz@rul érzi magát. Tipikus b@@atlan p@nák, látszik rajtuk, hogy ez a gondjuk. Gyermekként meg az ilyen nagyon megviselt, azért is váltottam osztályt és iskolát, felnőttként azért már csak nevetek rajtuk, meg adom alájuk a lovat, mindig mondom H na ma, ha hazamegyek megmászom az embert...stb.latni kéne a fejüket olyankor az irigységtől...nem értem hogy lehet így élni, én sosem voltam ilyen és nem is leszek, de nem is fog később érdekelni hidd el. Utólag azt mondom, nagyon hamar túl leszel ezen, aztán konkrétan az osztalytarsaid nevére se fogsz emlékezni. Én pl eloszedtem régi osztalykepeket és a legelső osztalyombol esküszöm egy keresztnevet nem tudnék mondani. Kb ennyire hagytak mély nyomot. Ma már viccnek látom, akkor és ott persze nagyon szenvedtem. Kitartást és azt javaslom, ha nagyon nem megy, max.válts osztályt, vagy iskolát, hátha.