Azt hiszen elegem van. Vagy én reagálom túl?

Már hónapok óta gondolkodom ezen, vajon túl reagálom vagy tényleg igazam van? Mindenki azt mondta hogy miután rlballagunk a 8.osztályból, már senki nem fog beszélni senkivel... de mi (5-en 21-ből) megígértük egymásnak hogy nem csináljuk ezt. Az első 9.-es évünket megbeszéltük egymással, mindent tudunk egymásról. De az a helyzet, hogy a nyáron valami mégis megváltozott. Senki nem ér rá találkozni, vagy csak nem akarnak. Én vagyok az egyetlen aki szól hogy kéne valamit csinálni, de ha nem szervezem meg,nincs semmi. Mondhatni én vagyok az össze tartó erő, ugyanis abbol az 5-ből már 2 en is össze vesztek egymással de én mindig megpróbálom össze hozni a "bandát". Ja... és ott vannak a szülinapok, mindig én szerveztem hogy lepjük meg a másikat, de engem sajnos még egyszer sem leptek meg. Egy ideig azt mondtam "nem baj, nem azért csinálom hogy engem is meglepjenek". De nagyon rosszul esik. Elegem van hogy nekem kell rendezkednem, nem akarok többé könyörögni hogy jöjjünk össze egy délutáni filmezésre heti 1x legalább... vagy 2 hetente. Nem alarok többé szülinapot szervezni senkinek, főleg nem így. Elegem van hogy úgy mond "csak én adok, de nem kapok semmit". Ja és legutobb egy kozeli rokonom esküvőjén voltam... és mikor felhívtam az egyik barátnőmet hogy nem tudok még sem haza menni, akkor én lettem a szar alak akire sose számíthatnak...és még én éreztem rosszul magam és én hülye haza is mentem......... Csak én reagálom túl? Tényleg én vagyok a rossz? Hagyjam abba ezt az egész hercehurcát? Igazából már az is felmerült bennem hogy túlságosan ragaszkadom hozzájuk... a múlthoz... hiszen ők már nem az osztálytársaim. Szerintetek?