Veletek már volt olyan, hogy annyira közel kerültetek a legjobb barátotokhoz, hogy a végén már rosszul éreztétek magatokat és csak vergődtetek a kapcsolatban?

Nem is tudom, hogyan tudnám ezt pontosan megfogalmazni, velem ez most fordult elő először. Van egy nagyon jó barátom, már kiskorom óta ismerem, de csak pár éve lettünk igazán jóban. Annyira jóban vagyunk, hogy minden nap beszélünk, rengeteg dologban hasonlítunk, rengeteg témában egyet értünk, összességében nagyon összeillünk. Vannak közös dolgaink, ilyen kis titkok, amikről senki más nem tud, csak mi ketten. A lényeg az, hogy nagyon össze vagyunk nőve, de egy ideje úgy érzem, hogy ez... valahogy nem jó. Nagyon szeretem őt, és az egyik felem azt akarja, hogy minden gondolatát megossza velem és én is mindent meg akarok osztani vele, de közben néha olyan érzésem is van, hogy... egyszerűen nem akarok vele lenni és el akarom taszítani magamtól. Ez nincs mindig jelen, de néha szó szerint olyan érzésem van, hogy el akarom magamtól taszítani. Nagyon fura, és én magam sem értem, hogy miért van ez, kicsit ijesztő is. Egyik oldalról nagyon igényelném a szeretetét és a közelségét, a másikról pedig néha féltékeny leszek a többi barátjára, a nélkülem töltött életére, mindenre amiben nem vagyok benne és vele történik, és olyankor nagyon nincs kedvem vele beszélni. Azt még fontos hozzátennem, hogy nagyon ritkán tudunk csak találkozni személyesen, külön városban élünk, nem járunk egy suliba stb.

Szóval nektek már volt hasonló? Van tapasztalatotok ilyesmivel?