Veletek megesett, hogy valakit érzelmileg túlterheltetek vagy titeket terheltek túl?

Az is megvolt, amit az előttem válaszoló írt. Ez egy egyoldalú barátság volt, amikor én meghallgattam minden búját-baját, de ő az én dolgaimra már annyira nem volt kíváncsi. Az illető egy volt kolléganőm, aki hihetetlen érzékkel szúrta ki magának párkapcsolati céllal a legnagyobb taplókat, aki meg normális volt, azt elhajtotta. Fullra járatta az önsorsrontást, tényleg. Utána meg a vállamon bőgött. Ez elment egy ideig, de végül egyszerre éreztem őt soknak és kevésnek.

Az igazi visszataszítóan sok egy férfi barátom volt, akivel a csajjal ellentétben jókat dumáltunk, de nyomulni kezdett. Kötődtem hozzá, mégis szinte undort éreztem iránta, mert túl sokat akart, olyan volt, mintha le akarna szívni, ezt energetikailag értem.

Dettó, amit az utolsó kettő leírt.

Önsorsrontó barátnő, forgatókönyvszerűen tudtam mikor mi fog már következni. A végére odáig jutottunk, hogy rám írt "mizu?", leírtam (bármit írhattam) küldött "yes" jelet. Aztán ontani kezdte magából a dolgot. A végén már olyan volt, mintha magában beszélne, már én sem reagáltam rá, mert bármit írhattam, úgyis elkövette újra a hibát. És mindig ugyanaz a típus, rosszfiú VÉLETLENÜL, ő nem tehet róla, neki ez a szenvedélyes szerelem. Hát enyhe ellenszenv maradt, pár dolga hiányzik, tudott aranyos is lenni. De az állandó panaszkodása, szinte versengett, hogy neki mennyire rossz, neki a legrosszabb a világon...na ez nem hiányzik.

A pont akkor jött el, amikor nagyon magam alatt voltam és nem érdekelte, plusz arról kezdett nyafogni, hogy valami ember, akit egyszer látott, meghalt. És hogy most már átérzi az én gyászomat is. :O Én családtagot vesztettem el.

Mondjuk egy időben én is nagyon rá tudtam terhelni az emberekre a bajom. Viszont cserébe komplett lelki szemetesládaként funckionáltam akár hajnalig.