Hogy dolgozzam fel extrovertáltként, hogy a barátságaim kopnak, elhalnak?

Volt több barátom, de egyre szétágazóbb irányba tart az életünk. Részemről meglenne az érdeklődés továbbra is, de ők valahogyan közömbössé kezdenek válni velem, vagy már el is halt teljes mértékben a barátság, sőt már a kommunikáció.

Elég nehéz azonban nekem új emberekkel ismerkedni, valahogy nem találok hozzám hasonlót (régebben valahogy ez ment), sok felületes ismeretség, haverság alakul egyetemen is, semmi mélyebb. A régi kapcsolatok meg csak kopnak és kopnak és a végére elfogy. Egy ideig pedálozom, kezdeményezek, de belefáradtam.

Igaz, van párkapcsolatom, de a párom annak ellenére, hogy idősebb nálam, több aktív barátsággal rendelkezik, hívják őt ide-oda, programokra, utazasokra.. És bevallom - rondan hangzik sajnos - de irigységet és fájdalmat érzek. Féltékeny vagyok a barátaira. Ha nekem is lennének normálisan működő kapcsolataim, ahonnan kaphatnék szeretetet, nem lennének bennem ilyen érzések. Mert érzelmileg ki lennék elégítve. De így szeretetéhesen sajnos előjön bennem az irigység, féltékenység és már utálom magam emiatt is.

Kezdem magam eléggé elcseszettnek érezni, magányos vagyok. Szükségem van me-timera, de amikor egész nap szinte a barátom az egyedüli, aki hozzám szól, akit egyáltalán érdeklek.. Ez sajnos nekem kevés. :(

Egyetemen rengeteg próbálkozásom volt barátkozásra, de különböző okokból kifolyólag sajnos egyikből sem lett tartós, elmélyült kapcsolat.

Kezdem feladni, és már a depresszió szélén állok, sőt már fél lábbal benne. Sz@rul érzem magam. Es attól még sz@rabbul, hogy ilyen kisajátítós gondolataim támadtak a barátom kapcsán, legszívesebben saját magamat köpném szembe, hogy egyáltalán ez eszembe jut.

Nem tudom, mit tehetnék, ötletem sincs, próbálkoztam, sikertelenül.

21