Vannak itt magányos emberek ? Sajnos én is az vagyok, nincsenek barátaim. Leírnátok a történeteteket ?

Én is magányos vagyok. 18 éves, csendes, visszahúzódó, vékony, kb. 190 cm magas fiú vagyok. 5.-es koromig egy tök normális srác voltam, rengeteg barátom volt, mindig vidám voltam, voltak céljaim az életben stb. Aztán 6.-ban beütött az első szerelem. Ilyen plátói jellegű volt, tudtam, hogy a lány úgysem viszonozná, mert sokkal idősebb volt nálam. Teljesen belezúgtam, ami a személyiségem és a tanulás rovására ment. Utána kiábrándultam a csajból, de rögtön beleszerettem egy osztálytársamba (7.-ben). Ekkor már nagyon csendes típusnak számítottam, alig beszélgettem másokkal. Egy iskolai bulin összeszedtem minden bátorságodat és táncoltam vele, próbáltam "rányomulni". Nagyon boldog voltam, azt hittem lehet nála esélyem. Kövi héten összejött az egyik osztálytársammal. Ma sem feledem el, azt a szörnyű érzését, ami akkor elfogott.🥺 A barátaim kiutaltak, rosszak voltak a jegyeim stb. 8.-ba jött egy újabb szerelem. Egy 7.-es lányba szerettem bele. A csaj azonban az egyik osztálytársamba volt szerelmes. Tiszta kín volt a 8.-os tanév. Aztán elballagtam és vártam a gimit. Katolikus gimibe kerültem, az új osztálytársaim nagyon kedvesek voltak. Volt egy lány, aki hozzám hasonlóan nagyon csendes volt és kb. az eslő pillantásra beleszerettem, de ő nem mutatott különösebb érdeklődést irántam. Teltek a hetek, az egyik osztálytársamnak szülinapja volt, írtam az idovonalara, ő megköszönte, Én pedig belajkoltam a "Köszi XY!"-t. Az a csendes csaj pedig (lehet, hogy véletlenül) beszívezte.❤ Ezután még jobban belezúgtam, de kiderült, hogy egy másik osztálytársam is szerelmes belé. Az év végére kiábrándultam belőle. A jegyeim borzasztóak voltak, a személyiségemről nem is beszélve! 10.-be egy másik osztálytársamba lettem szerelmes, akinek volt párja. Semmi esélyem nem volt nála. Talán ez volt az addigi életem legrosszabb időszaka. Depressziós, szomorú, magányos voltam. A 11.-et úgy kezdem, hogy "na iden nem leszek szerelmes!" Természetem nem tudtam betartani. Volt 3 fellángolás, amiből az egyik szerelem lett, de a csaj kb. azt se tudta, hogy létezek. Utána beütött a COVID. Idén év elején ismét szerelmes lettem az egyik osztálytársamba, volt pasija, 2 hónap után kiábrándultam belőle. Októberben meghívtak egy szülinapi buliba, (ezen egyébként nagyon meglepődtem), itt táncoltam az osztály, úgymond legjobb nőjével. Kitaláljátok? Bizony, egyből beleszerettem!🥰 Utána jött ez a rohadt 2. hullám, karantén stb. Azóta katasztrófa az életem, mindig rá gondolok. A héten bekellett mennünk a suliba gyakorolni próbaérettségire. Ő kb. semmibe vett, rám se nézett. Pénteken ismét bekellett mennünk, akkor mosolyogott rám, próbált velem beszélgetni, én hülye meg távolságtartóan viselkedtem vele. Most itthon fekszek egyedül az ágyon, barátnő nélkül, szomorúan. Itt a továbbtanulási határidő alig egy hét múlva, fogalmam sincs hova menjek, barátaim nincsenek, az átlagon szörnyű, rászoktam az alkoholra és legszívesebben megölném magam...

Köszönöm, hogy elolvastad!

18/F

Van élettársam van családom mégis magányos vagyok.

Kezdem az elején.

Szüleim elváltak, az édesanyámmal és nagyszüleimmel éltem kicsi koromtól kezdve.

Az életem 7 szakaszra tudnám osztani. Volt ebbe minden mint egy sorozatba.

Sajnos apámon kívül meghalt már mindenkim.

Eltemettem őket tisztességgel.

Felszámoltam a szülői házat, mert nem tudtam ott eltölteni egy éjjszakát sem. És nem tudtam ott nyugodt szível elképzelni a jövőm.

Asszonykámhoz költöztem hogy ne legyek egyedül.

Az anyósom nem igazán bír, sem az ő családja.

Élettársam folyton azzal fenyeget hogy költözzek el ha valamin összeveszünk.

Így nem érzem magam biztonságban.

És legbelül magányos vagyok.

Nem vagyok magányos. Nem is nagyon tudom milyen az. Néha mintha érezném egy-egy piallanatban, következőben elengedem. Szeretek egyedül lenni, de erre is ritka alkalmak vannak. Van aki mindig keres. Ha más nem, ott vannak a szüleim, velük is naponta többször beszélek videohívasban, mert igénylik a jelenlétem, idősek.

Sikert sikerre halmozok, ezért sokan vesznek körül, sok felszínes barát. Sokan akarnak ismerkedni velem, sokan szeretnek időt tölteni velem, ez fárasztó, és sokat kivesz belőlem. Vannak barátaim akivel meg tudom beszélni a problémáimat, és van egy, akivel teljesen őszinte lehetek.

Egy biztos, ezeket nem írhattam volna, ha csak ülök a monitor előtt és kesergek, minden mást hanyagolva.

Én is magányos vagyok. Alig van pár haverom, azoknak is van jobb dolga, mint velem foglalkozni általában. Fogalmam sincs, hogy mit kéne csinálnom. Páran mindig okoskodnak, hogy "tegyek magamért", "járjak társaságba", de oké, hogyan, hová? Azokkal az emberekkel, akikkel találkozom, igyekszem egy normális viszonyt kiépíteni, de ezen felül nem tudom, hogy még mit kéne tennem.

Próbálkoztam társkeresőkön is, hát, hadd ne részletezzem, hogy milyen eredménnyel. Kevés match, és még kevesebb válasz. Nem vagyok egy túl jóképű, túl vonzó ember. Próbálgattam elemezni, hogy miért vagyok sikertelen a nőknél, hát, egész egyszerűen úgy rossz az arcom, a testalkatom, ahogy csak van. Az arcomból csak a férfiasság szinte összes jegye hiányzik. Oké, van arcszőrzetem, de itt meg is áll a tudomány. Egész egyszerűen az arcszerkezetem előnytelen.

A testalkatom meg eléggé "mackós". Bár még mindig nagy túlsúlyom van (8-10 kg), elég sokat fogytam az utóbbi egy évben (23-25kg), és azt voltam kénytelen észrevenni, hogy alkatilag széles a derekam, vastag a törzsem, combom, a velem egyidős fiúkhoz képest meg relatíve alacsony vagyok. És ma sajnos inkább a magas, vékony srácok kelendőbbek, ahogy észrevettem.

Barátaim azért nincsenek igazán, mert se általánosban, se gimiben nem sikerült igazán beilleszkednem. Sőt, oviban sem. Az bonyolult, hogy miért alakult így (tehát nem csak én vagyok a sz@r ember, és az oszt.társaim sem feltétlen voltak azok) az alapproblémát az adta, hogy enyhén, de autizmussal élek. Nem vagyok nyálcsorgató hülye, nem vagyok Esőember, csak az átlagember szemében elég fura. Azóta tudatosan próbálom a "furcsaságomat" enyhíteni, de a gondolj bele, a gyerekeknek az is elég a csúfolódáshoz, ha egy bizonyos összegnél olcsóbb volt a telefonod, vagy nincs meg neked pl. a Fortnite otthon...

Harmadiktól kezdve hatodikig kénytelen voltam jópárszor verekedni, de később is volt rá precedens sajnos.

Kicsit több, mint két éve járok pszichológushoz (családi ismerős), nagyon sokat segített eddig, de az égető magányon eddig ő sem tudott segíteni. Mindenkinek van valakije, én meg kívülálló voltam, s vagyok mindenütt. Bár az enyhíti a magányt némileg, hogy a gyakorlati helyemen a kollégák most némileg befogadtak.

Éppen ezért (na meg a pénzért) nem is fogom törni magamat a harmadik onlájn félévben, hanem amikor ráérek, bejárok dolgozni. Ott legalább jobban érzem magam. Kivételesen végre szerencsém van emberi kapcsolatokat tekintve.

20F

Három éve borderline személyiség zavart diagnosztizáltak nálam, ami nagyon megnehezíti a társas- és munka kapcsolataimat, néha még a párkapcsolatomat. Az ég adta nekem ezt a türelmes barátnőt.

Nagyon meghatározó volt az, hogy sokat költöztünk, ami miatt hirtelen lettem mindig kiszedve az ismerős közegből, illetve édesanyám hozzáállása a baráti és rokoni kapcsolatokkal nagyon megnehezítette a kötődést. Ha anya utált valakit, akkor kollektívan utálni kellett, mosolyszünet, nincs kapcsolat, aztán két-három év múlva megint szeretjük azt a személyt, akit eddig utáltunk. Egy idő után könnyebb volt nem kötődni és emiatt nem is hiányoznak bizonyos személyek az életemből.

Meg amúgy is magamnak való voltam mindig, egyedül játszottam, nem mutattam ki, egy személyes hobbikat választottam, ha valami zavart vagy rossz volt, vagy hiányzott valaki csak elfogadtam, hogy az emberek eltűnnek az életemből.

Na de ha kötődni kezdek, ajjaj...

Ugrálok a két extrém között, ami az általános magány/elhagyatottságtól való félelem érzet, és a "nem kellenek nekem barátok" közötti átmenet nélküli állapotokat tükrözi. Mivel állandóan attól félek, hogy elhagynak, megelőző csapást mérek a másikra és én szakítom meg először a kapcsolatot. Aztán csodálkozom, hogy tényleg egyedül maradok. Online is alig barátkozni, mert azokban is úgy érzem, hogy felsülök.

Nincs stabil önképem, mert minden átmeneti, soha semmi sem stabil, sem a lakhely (pedig már hét éve lakom ugyanott és nyolc éve a barátnőmmel), sem a kapcsolatok, sem az hozzáállásom az emberekhez. Nagyon szeretek vagy nagyon utálok. Nincs átmenet. Nincs, nincs, nincs.

Talán magamnak köszönhetem, talán a környezetnek, ahol felnőttem. Néha könnyebb elfogadni, hogy egyedül vagyok, mert amúgy is könnyen lefáradok az emberek között, de máskor meg elviselhetetlen és ez az átmeneti elviselhetetlenség az, ami egy rosszabb pillanatban tönkre vághat mindent, amit esetleg egy kapcsolatban felépítek.

Mindig attól félek, hogy nyújtanom kell valamit, hogy szeressenek és elfogadjanak, de közben én is kritikus vagyok másokkal.

Terápiára járok, hogy könnyebben megértsem, mi megy végbe ilyenkor bennem, de van hogy már túl késő ráeszmélni. Mondhatni, nincs kivel beszélni a fejlődésről, mert nem érdekli őket, vagy kényelmetlen beszélni az érzésekről. És emiatt nagyon könnyen elveszítem az érdeklődésemet én is mások iránt.

Rossz ez így.

26N