Sajnos véget ért az életem. Mi legyen az elkövetkező időben?

Mindig azt mondtam, hogy az életet elég egyszer elrontani, onnantól menthetetlen az egész.

Na, nekem sikerült több hibát elkövetnem. Mit tehet egy olyan valaki, akinek nincs jövője?

Elég volt egyszer rossz főiskolát választanom. Akkor még naivan azt gondoltam, "jobb" olyan dolgot csinálni, ami legalább egy kis boldogságot okoz, még ha (sok) pénzt nem is hoz. Tudom, ostobaság volt - igyekeztem kijavítani, sajnos az se sikerült. Annak meg sok értelme már nincs, hogy 32 évesen elkezdjek egy újabb dolgot tanulni.

Kerestem a helyem, próbáltam ezt-azt, aztán rájöttem, nincs semmi ami működjön. Az egész életem arról szól, hogy idegeskedek a munkahelyen, idehaza pedig siratom az elszúrt életem, illetve bánkódok azon,ami kimaradt az életemből, valamint amit elvett tőlem az élet.

Nyilván nem vagyok naiv, tudom, hogy milyenek az emberek: itt is sok az értelmiségi, elit, sznob, szóval nemsokára biztos megkapom a rengeteg lenézést a sok orvostól, jogásztól, mérnöktől, IT-stől, etc.. Tudom, hogy mások szemében értéktelen vagyok a kevés fizetésem és végzettségem miatt. Plusz azért, mert másoknak bejött ez a rémálom, nekik sikerült - én viszont mostanra rájöttem, soha nem fog.

Azzal is tisztában vagyok, hogy sokatok fel sem fogja a gondomat. Persze, hiszen köztetek rengetegen vannak, akiknek a legnagyobb gondjuk az, hogy a covid miatt nem tudnak b.a.s.zni fűvel-fával. Ők majd jönnek okoskodni, meg osztani az alaptalan optimizmust.

Ami talán egy kicsit vigasztal, hogy valószínűleg nincs már sok hátra - a sok negatív gondolat, stressz, szomorúság előbb-utóbb, így vagy úgy, de kicsinál. Ha ez nem történik meg max 45 éves koromig, akkor önként vonulok be kivizsgáltatni magam, mint tudományos szenzációt. Ugyebár mindenki jó valamire, ha másra nem, elrettentő példának.

Két út áll előttem: vagy megpróbálom még élvezni ezt a kevés időt, mielőtt végleg rossz lesz, vagy inkább nem csinálok semmit, mert ha sikerülne is egy-két "jó" élményt szerezni, úgy is a hiányuk miatt keseregnék. Meg nyilván én nem érdemlek normális, boldog életet.

Esetleg van olyan, aki ismert ilyeneket, mint én? Ők mit tettek - illetve mikor intézték el magukat, meddig bírták?