Lehetséges elfogadni az örök magányt?

Próbálok arra gondolni, hogy mindenkiben legalább egyszer csalódsz és rengeteg a felszínes ember. Egyedül oda megyek, ahova akarok, azt veszek, amit akarok, olyan ruhákba járok, amiben akarok. Nem kell senkinek sem pitizni a figyelméért vagy kedvességéért. Nem kell attól félnem, hogy mikor lesz a következő egoharc valakivel. Etc…

Egy így megy már egy éve. Teljes magány/egyedüllét, szó szerint. Pontosabban 4 éve, ha a toxikus mérgező exemet leszámítjuk. Megedződtem:)

A családommal is gyenge a kapcsolat és messze vannak tőlem. Az internetes emberektől is már eltávolodtam. Nem éreztem semmilyen különleges kapocsot köztük és köztem. Ez elszomorít engem, de hiszem azt, hogy nem lesz így örökké. Türelmes vagyok.

19/l

Én úgy gondolom, hogy lehetséges, bár azt inkább egyedüllétnek hívnám. A magány az a szomorú egyedüllét.

A remete szerzetesek és a Discovery-channelen meg a National Geographicban bemutatott erdőlakó csodabogarak jutnak eszembe egyedül, ők nevezhetők -->tökéletesen<-- elszigeteltnek. Ők azért képesek életben maradni egyedül éveken és évtizedeken át, mert nagyon erős, specifikus hiedelmek támasztják alá az elméjükben az életstílusukat. A vadonban élő keresztény remete szerzeteseknek ott volt a keresztény hitvilág, azon belül is Isten, neki szentelték az életüket/életük hátralevő részét. A buddhista remetéknek ott volt a buddhista hiedelemvilág, és a meditáció. Ahhoz, hogy ne legyen az egyedüllétből magány, NAGYON erős hitednek kell lennie, olyan hiedelemvilágodnak, ami legitimálja a tudattalanodnak és a tudatodnak az egyedüllétet, és megakadályozza, hogy öngyilkos legyél.

Az ember teljesen egyedül először megőrül, majd segítség nélkül végül elpusztul. Kimondhatatlanul kevesen vannak azok, akik az igazi egyedül való élésre valaha képesek voltak, azok is szinte mind idősebb korukban, miután összetartó közösségben éltek. Az elégedett egyedülléthez először mások is kellenek, hogy fölkészülhess rá, még ha nem is tervezed/szándékozol egyedül élővé lenni.

A modern emberre jellemző egyedüllét inkább egy tragikus szenvedés, mint szent célnak szentelt élet. Az ilyen jellegű egyedüllétet nem lehet elfogadni, mert az már nem is egyedüllét, hanem magány. A mai ember sem tud megmaradni az magányban, mint bármilyen átlagos ember valaha a történelemben, mert nincsenek meg hozzá a megfelelő hiedelmei, hogy megmaradjon az egyedüllétben.

Ravasz és szomorú életideologizálás az, ha cinikusan azt gondoljuk, hogy soha többé nincs szükségünk másokra az életünkben, legyenek azok bárkik, mert akiket ismertünk, azok becsaptak, elhagytak vagy el nem fogadtak minket. Ezt a szenvedésideologizálást csak azért tesszük, hogy legyőzzük az ismeretleneket, és hogy a szenvedésünkön enyhítsünk.

Sokkal több ember létezik, akikkel jól tudsz kijönni, mint akikkel rosszul. Nagyon nem jó ötlet magányosnak lenni.