Olyan személyeket keresek, akik szeretnének barátkozni, de valamiért ez nem, vagy nehezen jön össze. Hogy érzitek, mi lehet az alapja ennek? Milyen módon próbáltok barátkozni?

Eddigi életem során baráti kapcsolataim rendre egyoldalúvá váltak.

Ha a másik félnek segítség kellett, mindig tudta, hogy engem megtalál. Szabadidő szempontjából annyira nem szívesen akartak találkozni velem.

Online kommunikáció is egyoldalú: ha én nem keresek valakit, örökre, végérvényesen eltűnik az életemből, esetleg csak akkor kerül elő, ha segítségre van szüksége és úgy érzi: problémáját csak én tudom megoldani. Régen, amikor csak telefonon lehetett felhívni a másikat, akkor is mindig csak az én számlám ment. Ők nem akartak rám áldozni, ha ők hívtak, akkor gyorsan elhadarták a "mire van szükségük" szöveget.

Volt amikor valakinek segítettem: bejuttattam őt valahova (nagy bajban lett volna ha nem talál valamit gyorsan), mire ezt azzal "köszönte meg", hogy a hátam mögött szemétkedett. Volt akiről sok év után kellett megtudnom, hogy nem őszinte: nem nekem mondta, hogy többet nem kíváncsi rám, hanem a hátam mögött, a legrosszindulatúbb pletykásnak. Olyan információk kíséretében mondta, melyeket csak ő tudhatott.

Nagyon sokat gondolkodom azon: miért alakult-alakul baráti kapcsolatok terén nálam így.

Én már 40 vagyok.

Érdekes volt megfigyelni hogy amikor tőlem kértek segítséget a "barátok", mindig segítettem, amikor én kértem segítséget, akkor jött a "Nem 'tom csá" és hasonló szövegek, vagy válasz sem érkezett.

Találkozni akkor lehetett, amikor személyesen én adtam nekik valamit (pl. segítséget kértek), amikor én indítványoztam találkát csak úgy, akkor "mostanában nemérekrá csá'" szöveg volt.

Az emberekben való csalódások sorozata is megviselt, amikor sok év után nem velem közölte, hogy nem szeretne tovább barátkozni és még pletykált is rólam.

Talán a legfőbb oknak az elcseszett gyerekkoromat mondanám. Itthon sem voltak túl jók a körülmények, szegények is voltunk, az iskolában meg engem folyton szekáltak, alacsony is voltam, fizikailag és lelkileg is gyenge..

Szarul telt el a 12 év, ott volt az igazából hogy megutáltam az embereket. Mai napig vannak ilyenek, hogy ha valaki tesz felém egy hirtelen mozdulatot (teszem azt, gondol egyet és elindul valahova, de én nem számítok rá), akkor azt hiszem hogy bántani akar, és van egy ilyen kényszeres mozdulatom, gyakorlatilag önvédelmi reakció. Ez már alapjába véve kellemetlen hogy 24 évesen ilyet csinálok, amikor senki nem akar bántani. Sajnos ezeket nem tudtam kinőni, szerintem nem is fogom, és a mostani ismerőseim előtt sem merem felvállalni a gyerekkoromat, meg hogy velem ezek történtek anno. Barátnőm is emiatt nincs, nem akarom hogy a gyerekkori bántalmaim miatt kellemetlenül érezze mellettem magát. Az iskolában nem ment a barátkozás, az iskolán kívül meg nem voltam elég kreatív ahhoz, hogy új barátokat szerezzek, szóval nagyon kevés emberrel kontaktálok egy nap.

Illetve valamiféle veleszületett betegségem lehet, ilyen mozgáskoordinációs betegség, lassú a reflexem, a felfogásom, olyan mintha nem látnék térbe igazából, tehát gyakorta felakadok dolgokban, meg hasonlók. A kollégáim cinkelnek is ezzel, de igazából már elengedem, mert mást nem tudok csinálni. Elvegetálgatok, hazajövök, pörgetem a tiktokot, aztán alszom, másnap meg kezdődik minden előlről. Nem vagyok már társaságra, és tudom hogy ez szörnyen rossz, de igazából már nem érdekel.