Mivel magyarázható ez? Kiégés lenne?

Már pár éve elég (iszonyú) magányos vagyok, társasági életem minimális volt. Így az évek során egyre jobban csökkent a motivációm, szép fokozatosan de egyre kevésbé kötött le bármi is. Végül odajutottam, hogy csak a munkának élek, elhanyagoltam a lakást, nehezen vágok bele bármibe is. Régebben, akár még 1 éve is nem így volt a dolog.. Ahogy említettem, szépen fokozatosan vesztettem el a dolgok iránt az érdeklődésemet. Munkából nem hiányzok ugyan, becsülettel járok, de egyre nehezebben veszem rá magamat, és kínszenvedés lett mára már.. Semmi örömöt nem lelek benne, mindig úgy megyek oda hogy tudom hogy rossz lesz, hisz csak az lehet. Néha vannak apróbb fellángolásaim, de az is egyre kevésbé, nem tudok már örülni szinte semminek.. Azok a dolgok sem tesznek boldoggá/kötnek le, amik régen (tavaly is még akár) igen. Nem mellesleg a libidóm is nagyon lecsökkent, amivel sosem volt így gondom. Mindig is volt megfelelési kényszerem, szerettem rendet tartani a munkakörnyezetemben, szerettem rendezgetni a dolgokat hogy a műszakvezetőm megdicsérjen reggel.. Aztán persze mindenhol, ahol a jelenlegi munkahelyemen is jöttek a csalódások.. Itt is kihasználnak, itt is hülyének néznek, babrálnak a pénzel, több ember munkáját végeztetik velem. Egyre kevésbé szerettem bejárni, összefolynak már a napok. Szóval olyan az egész, mintha a kiégés nálam egy hosszú folyamat lett volna, apránként veszítettem el az érdeklődésem, és őröltek fel a gondolataim. És most már nem is takarítok itthon, halogatom a dolgokat, kerülöm az embereket mert rossz látni más kiegyensúlyozott életet és boldogságát. Mit lehet ilyen helyzetben tenni? Ki lehet ebből lábalni? Persze tudom, hogy keresnem kellene új munkahelyet, ismerkedni, új dolgokat kipróbálni.. Szóval egy teljes életmódváltás kellene csak egyrészt ez alapból nem olyan egyszerű, másrészt ottvan bennem a "mivan ha akkor sem lesz ez már jobb?", illetve az is ugye hogy pont most, amikor az ember már ilyen szinten van.. Ilyenkor a legnehezebb magát rávennie magát bármire is.. Mi érdekel engem? Kérdezem magamtól.. Semmi. Ami érdekelne, vagy amire vágyom, oda iszonyú hosszú és rögös út vezetne, amihez nem lenne kitartásom. Van valaki hasonló helyzetben? Olyan, akinek szintén ilyen közömbös, és szürke lett minden. Öngyilkos hajlamaim nincsenek azért, és érdekes mód fáradékonynak sem mondanám magam.