Hogyan törjek ki ebből?

Évek óta kínoz egy érzés, amit számtalan módon próbáltam már levetni. Nem sikerült. A dolog ott kezdődik, hogy nagyon kishitű vagyok. Vannak szépséghibáim és képtelen vagyok elhinni, hogy bárki szeretni fog valaha az életben. Úgy szeretni, hogy tényleg társként tisztel és nem egy alsóbbrendű asszonyállatként, amolyan "légy hálás érte, hogy rád néztem és most tedd meg amit akarok" módon. Ugyanígy azt sem tudom elhinni, hogy valaki akár baráti társaságban akár szerelemben elfogadja a véleményem akkor is, ha nem ért velem egyet, és nem bánt érte, nem hurrog le. Nem nevez hülyének. Nem tudok nyitni az emberek felé és nem tudok véleményt mondani sem. Nagyon egyedül vagyok és félek, hogy hibázom, hogy én leszek a rossz, engem fog utálni mindenki. Tisztában vagyok vele, hogy az egész hülyeség, az eszemmel tudom. Az érzést viszont nem tudom legyőzni. Valami fáradhatatlanul azt súgja belülről minden percben, hogy én egy senki vagyok. Hogy kerüljek minden konfliktust, mert úgyis én tévedek és én jövök ki belőle rosszul. Próbáltam már naplót írni. A sikereimet számba venni, a jó tulajdonságaimra gondolni. Próbáltam azokra gondolni, akik szintén nem a szépségkirálynők klubjából jöttek és mégis szerető társra találtak. Részt vettem egy önbizalom fejlesztő csoportos foglalkozáson, de ez az érzés mégsem múlik el. Nem tudom mit tehetnék. Nagyon kétségbe vagyok esve. 20 éves vagyok, de még egy percet sem éltem. Úgy elment mellettem minden esemény, hogy ha ott is voltam fizikailag, semminek sem voltam a része. Semlegesen gondolok vissza minden olyan eseményre, ami mások számára az élet mérföldköveit jelentik.

Segítsetek! 20/L