Ti már voltatok úgy, hogy mindenhonnan ki vagytok utálva?

Én egész általánosban ki voltam és gimiben se én voltam a kedvenc osztálytárs, de ott már a végére félelemből benyaltam magam a közösségbe úgy, hogy nem adtam önmagam, úgyhogy ott nem bántottak. Előtte mindig rózsaszínbe jártam, kislányos voltam, miután így megtörtem viszont elkezdtem feketébe járni és teljesen megváltoztam. Voltak családi problémáim is, úgyhogy sehol nem volt nyugalmam, mert otthon is állandóan bántottak a szüleim, minden napra jutott egy veszekedés. volt, amikor hajnali 3-ig ment a sírás és az üvöltözés a szüleim között, amibe engem is belevontak, mert már nem bírtam tőlük aludni, amikor másnap suli volt és sírva könyörögtem, hogy hagyják abba. Akkoriban teljesen megtörtem. Ezt még megspékelte az is, hogy gimi végére a szüleim ki akartak tenni az utcára, mert megromlott a kapcsolatunk. Akkor teljesen összetörtem, végem volt.

Tegnap néhány dolog hatására előjöttek ezek az emlékek és azóta szörnyen pocsékul érzem magam. Mintha nem is a valóságban lennék, minden olyan idegen körülöttem. Mintha én nem is én lennék, hanem valaki más.

Ja, azt kihagytam az elején, hogy sose csúfoltak, meg köpőcsöveztek, mert azért bunyó járt a részemről, viszont az utálatot általánosban végig érezni lehet. Lenéztek és utáltak a többiek.

Hogy kell ezeket az emlékeket feldolgozni? Én már teljesen ki vagyok tőlük. Feldolgozni szeretném őket végre, mert már évek óta nyomasztanak, nem pedig elfojtani. Hogy lehet megakadályozni, hogy elfojtódjanak? Volt már valaki így? Sikerült feldolgozni?