Ez vajon a kapitalista világnézet következménye?

Az oldal idősebb látogatói talán emlékeznek azokra az időkre, amikor semmi nehézséget nem okozott összekalapálni egy munkahelyi bulit. Sokszor névnap, születésnap se kellett hozzá. Csak spontán megtörtént. Valaki hozott egy demkó bort, valaki egy láda sört, valaki megfőzte a vegyespörit, és bent maradtunk beszélgetni, nótázni, s ha duhaj kedvünk véletlenül úgy hozta, valamelyikünk tanyájában folytattuk.

Ha valamelyikünk építkezett, biztos lehetett benne, hogy minden napra jut legalább két kolléga, maltert, betont keverni, még akkor is, ha nem szólt senkinek. Tudtunk egymás gondjáról-bajáról, segítettünk, vagy jobb híján a vállunkat tartottuk oda, hogy legyen hol elsírni a bánatát.

Aztán valamikor a rendszerváltás idején fordult a kocka. Elmagányosodtunk, már nem keressük egymás barátságát, elvagyunk a munkahelyen, de csak elvagyunk, s ezzel be is zárul a világunk.

A rendszerváltás előtt a család is összejárt. Testvérek unkatestvérek egyaránt. Nagyszüleinknél egy-egy disznóvágás, karácsony 30 főt is összecsődített. Mára sokukról semmit sem tudok, csak egy-egy közeli hozzátartozó temetésén látjuk egymást. Olyankor csodálkozva meredünk egymásra, pillanatokra felidéződik a múlt is, szia... szia... de jól nézel ki... frászt!... jöjjünk majd össze egyszer!... jó, jöjjünk. De persze soha em történik semmi, megy mindenki a maga útján.

Ezt vajon a rendszerváltás hozta, vagy egyébként is megtörtént volna?