Ti is érzitek úgy hogy magányosak vagytok miközben vannak barátaitok?

Igen. Vannak ugyan barátaim, de a sulik után (gimnázium, majd egy szakképző) kissé szét lettünk szóródva az országban, ezért ritkábban tudunk már találkozni. Neten keresztül rendszeresen tartjuk a kapcsolatot, de hát ugye az azért nem ugyanaz.

Azokkal az emberekkel is egész jól kijövök, akikkel a mostani időmet vagyok kénytelen tölteni, de azok a kapcsolatok megmaradnak felszínesnek, szimpla haverságnak.

Nagyon hiányzik az az időszak, amikor még napi szinten együtt tölthettem az időt a barátaimmal és sulin kívül is rendszeresen bandáztunk. Már sajnálom, hogy túlságosan természetesnek vettem azt az állapotot és nem becsültem meg eléggé.

Én ilyen értelemben érzem magam magányosnak.

23/F

Igen, a gimis osztályban lévő "mi örökké együtt leszünk" barátaimból kettővel beszélgetek nagyon ritkán egy kötelességszerű sziamizu jellegűt. A középsulis kolis szobatársammal fenntartott "mi örökké tesók maradunk" kapcsolatból se maradt semmi.

Viszont egyetemen, meg munkahelyen is szereztem egy csomó "nagyon jó barátot", de mivel már megtapasztaltam azt, hogy mennyire csak a közös élethelyzet tartja össze a nagy örök barátságokat, már érzem, hogy van két olyan ember, akivel különlegesebb, mélyebb a kapcsolatunk, és hiába van köztünk nagy távolság, vagy magánéleti gondok miatt nem tudunk találkozni akár hónapokig, folyamatosan kapcsolatban maradunk, keressük egymás társaságát, megosztunk mindent, szóval nem csak sziamizu van. Na ők igazi barátok.

Nyugi, neked is lesznek ilyen barátaid :) Azt a magányt, elzártságot, amit te átélsz most, én is átéltem, csak én két évvel később döbbentem rá, hogy tulajdonképp a sok felszínes libán kívül senkim nincs, mint te. Szóval ezt a tapasztalatodat felhasználva később már ösztönösen meg fogod érezni, hogy kivel merre hány méter.

Hidd el még olyan ember életében is előfordulnak ezek az érzések, akiknek az élete szinte tökéletesnek tűnik. 16 éves vagyok, rengeteg gyönyörű helyet láttam már, utaztam, várost néztem, megannyi káprázatos naplementét láttam iszonyatosan jó élményekkel. Minden egyes nap végén úgy fekszek le, hogy nem is tudnék elég köszönetet mondani azokért a dolgokért amiket kapok az élettől..a barátokról nem is beszélve. Az osztályomban nagyon jól érzem magam, rengeteg emberre számíthatok, szeretek jót tenni, járok menhelyre is. Rengeteg helyre eljutok, a ma estém sem lesz unalmas. Sokaknak segítek és sokak vesznek körül(persze nem azért, mert játszom a fejem, hanem az önzetlenségem és a nyitottságom miatt) Mindenem megvan, sőt még talán több is mint egy átlagos 16 évesnek (2.nyelvvizsgámra és előrehozott érettségimre készülök) és tényleg csak hálás lehetek..és hogy bennem mi okozza a magányt? Az általános iskolai legjobb barátommal közel egy éve nem beszélek, ellenem fordította az összes olyan embert aki engem is ismer, (volt osztálytársak), arról nem is beszélve hogy elfordulnak amikor köszönni kéne-hozzátenném semmi közük a dologhoz. Nehezen birkózom meg ezzel. Hiányzik is, de csak az emlékébe kapaszkodom. A régi szép időkbe. Sokszor fekszek sírva le. De aztán eszembe jutnak azok a dolgok amik körülöttem vannak, a mérhetetlen sok lehetőség, és a barátok.

Lehet nálad is valami hiány okozza a magányt. Én is sokszor érzem ezt. Pedig csak ez hiányozna hogy teljesen boldog legyek, az az ember aki évekig a legjobb barátom volt..

Fel a fejjel, és csak a jó dolgokra koncentrálj!(: