Mégis mit tehetnék? Vagy mit tegyek?

Ez egy teljesen átlagos kérdés lesz, inkább csak kiírom magamból a dolgokat, persze ennyi erővel egy TXTbe is írhatnám, de hátha van valakinek valami értelmesebb hozzáfűzni valója..

Megtapasztaltam magamon, hogy lassan 1-1,5 éve elég komoly hangulat ingadozásaim vannak.

Nincs túl sok barátom, a napjaim általánosságban ugyanolyanok mindennap (kivéve egy pár hónapja, mert gondoltam elmegyek akkor dolgozni, hogy legalább legyen pénzem, ha majd egyszer kell)

Felkelek, elfog a szomorúság megcsinálom a reggeli dolgokat, bent vagyok a suliban néha egész jó kedvű is vagyok, de általában ugyanúgy csak szomorkodom, de persze a "színfalak mögött" ezt értsd úgy, hogy nem nagyon látszik rajtam, az önbizalmam is eléggé megingó... Van hogy jól érzem magam a bőrömben, és vidám vagyok, van hogy legszívesebben levágnám az arcom, ma pld többen is megdícsérték a hajam (FIú vagyok, csak most először belöttem és nem hagytam, hogy eltakarja az arcom, abban a reményben hátha így több önbizalmat súgalok) de akkor is szomorú voltam, pedig nap mint nap kapok dícséretet külsőmmel és belsőmmel illetően is, de mégis több az olyan nap, hogy bárki más életében szívesebben lennék..

NEm tudom megmagyarázni ezt az érzést, egyszerűen csak szmorú vagyok és magányos, mint ahogyan a témakör önmagáért beszél (...)

Családom teljesen átlagos, anyám mondjuk nem él velünk olyan 10 éve és nem is láttam, de nem hinném hogy ez gond, egy ideig ivott az apám, de nem volt vészes nem vert és leszokott róla, habár nem beszélgetek vele semmit és nagyrészt csak dolgozik mindig, szóval csonkacsaládból jövök kicsit több lesza*ással..

Bármikor bármeddig elmehetek bárhová, ha akarom mivel nincsenek korlátaim, amiért senki se figyel és ez iszonyúan fáj... Néhányan megjegyezték, hogy milyen szerencsés vagy, 17 évesen azt teszel amit akarsz, én persze csak bologattam, de legbelül vitába szálltam volna ezzel, hogy iszonyat nyomasztó érzés hogy gyakorlatilag senki nem vár otthon és nincs aki rád parancsolna (azaz olyan ember, aki féltene vagy valami, de persze mind gyerekek vagyunk így egyszerű a gondolkodásunk, tudsz bulizni bármeddig akkor szerencséd van :/)

Az emberek nagy részében nem sok mindent látok, emiatt is szomorú vagyok... Próbálok az emberek maszkja mögé látni, mert sokszor nem mindenki adja a valódi önmagát, de van hogy rádöbbenek hogy gyakorlatilag egy-egy ember a maszk mögött teljesen üres és értelmetlen személyiség, persze nem akarok senkit se sértegetni ez az én szemléletem, és biztos vagyok benne, hogy lesz aki elfogadja úgy őt ahogy, de én sose szimpatizálok az ilyen emberekkel..

Lányok terén sehogy nem állok, nem azért mert esélytelennek érzem magam, hanem több oka is van:

Egyik, hogy nem akarom lehangolni a lányt, hogyha esetleg megszeretne, hogy azt kell néznie ahogyan lelkibetegeskedem.

Másrészt nem érzem itt az idejét, kezdeményezni se szoktam, ha egyszer majd akarok akkor majd gondolom tököt növesztek és odamegyek, de amíg magammal sem vagyok kibékülve, addig minek kergessek másokat..

Igazából nem tudom mit írhatnék, említettem hogy nincs sok barátom ez gyakorlatilag a nullát jelenti, vannak "haverjaim", de ő velük nem vagyok olyan jóban..

A fele a nevemen kívül szerintem semmit nem tud rólam, nem hibáztatom őket, mivel magamról sose beszélek.. ÁTlagosan viccesnek tartom magam, elég sokszor én vagyok a poén adó a társaságban, viszont ezzel a viccelődéssel is csak a bennem levő kételyeket és szomorúságot próbálom leplezni, hogy lényegében nincs senkim és senkinek sem vagyok fontos, hogy soha senkinek nem mondahtom majd el ezeket és nem sírhatom ki magam a vállán.. Nem tartom szégyennek ha egy fiú sír, délutáni hobbimmá vált már a sírdogálás itthon, a világ változása és a körülöttem levők miatt, meg ugye magam miatt is, mint minden tini én is zenével próbálom elnyomni ezt, de hát nem igen megy.

Biztos vagyok benne, hogy valami fontos dolgot még leakartam írni, de nem tudom hogy mit már, mivel összeszedetlenül nem gondoltam át, hogy mit is akarok írni.

Habár ezeket még leírom, életben nincsenek túl nagy elvárásaim, mint mondtam átlagos családi helyzetben élek, de nem szoktam sokat költeni, ami gyakorlatialg a nullűval egyenlő, vagyha mégis költök majd a jövőben azt a saját pénzemből teszem majd.. Ezt egy vers miatt teszem, vagyis hát nem a vers miatt, hanem amit mondatott és én átgondoltam és lényegében egyetértek vele, szóval nem akarok "kamu" vágyakat ébreszteni magamban, hogy egyszerűen szóljak, próbálok arra vágyni amire igazán vágyok, erre egy példa hogy egyszerűbb legyen:

Adott egy jó telefon, de nekem nem kell, hogy dicsekedjek vele, megelékszem a mostani sok évessel is, mivel nem használom másra csak telefonálásra és tudom jól, hogyha megvenném a másikat, akkor sem változna a helyzet és teljesen felesleges lenne (+ csak pénzt költöttem, de boldogabb nem lettem tőle)

Van egy elég kínos történetem is, de azt félek ide leírni, habár biztos sok emberrel megesett már, de lehet rámismerne valaki és akkor aggódhatnék ezért is..

Hát nagyjából ennyi, a szmorúságom oka érdekelne, hogy mit tegyek ellene.

Elég sokszor gondolok az öngyilkosságra, de szerintem minden korombéli átmegy ezen az öngyilkosos dolgon és biztosra tudom , hogy nem gondolom komolyan, mivel mindig bennem van a remény, hogy talán egyszer más lesz minden..

Tudom, mert már próbáltam megtenni, de nem ment pont emiatt, habár ezért is kicsit félek, hogy talán egyszer majd történik valami és reménytelennek érzem majd a helyzetet és végetvetek életemnek még mielőtt igazán elkezdődhetett volna.

Hát eléggé semmis történet ez, mindenesetre jó volt ezt kiírni, habár valami még mindig a nyelvemhegyén van, de szerintem már nem fog eszembe jutni, szóval ez a hajó elúszott.

Köszi a válaszokat mindenesetre.

Uhh talán még az (Ez az egyetleb :D), hogy célom nincsen, én csak úgy élek és vegetálok, legalábbis ilyen érzésem van elég sokszor.. Talán akkor célt kéne találnom, az a baj, hogy nem tudom mi tesz boldoggá..

17 éves fiú.