Gyermektelen vagy már kirepült gyerekes elváltak, özvegyek, hogy viselitek az egyedüllétet? És az idő haladtával valamit változik?

Istenien!

Élhetem az életemet nyugodtan,gond nélkül,nem kell alkalmazkodnom senkihez,szeretem a munkámat,mindenem megvan.

Az, hogy a gyerekem kirepült SZUPER dolog, végre nyugi van ezen a fronton :D

A férjem viszont meghalt jópár éve, ez viszont elszomorít.

Mindig úgy képzeltük - még öt éve is -, hogy ha elmegy a gyerek, akkor végigszerelmeskedjük a házat, felfedezzük egymást, élvezzük a csnedet, a nyugit, azt, hogy 22 év után megint csak a miénk! a ház, meg ilyenek.

Utazgatunk, egész napokat az ágyban töltünk olvasással, beszélgetéssel, filmezéssel...

Ehelyett... utazgatok - volt pár bakancslistás helyünk, azokat látogatom meg, ám végtelenül szomorú vagyok és magányos.

Én VELE akartam felfedezni még ezt a pár helyet, visszahozva az időt, mikor még fiatal párként kettesben túráztunk és utazgattunk.

Budaházy Edda kedveli ezt a kérdést.

Akinek a gyerek kirepültével üres és céltalan az élete, annak, már elnézést, de az volt a gyerekkel együtt is. Tipikus sajnos, hogy néhány szülő társaságot szül magának, meg társadalmi megbecsülést, meg az élete értelmét... Aztán, ha a gyerek úgy dönt, hogy Peruba költözik, esetleg meleg lesz vagy más módon deviáns, akkor meg megy a siránkozás, hogy nem ilyen lovat akartam, meg a zsarolás, hogy "hagyd csak itt anyádat, aki mindent feláldozott érted". Nem kellett volna mindent feláldozni, csókolom; de az ilyen esetekben nem is nagyon volt mit feláldozni :)