Mit tehetnék? Van még hozzám hasonló öngyűlölő, reménytelen, negativ, magányos ember? (bővebben lent)

Üdv mindenkinek!

"Röviden" / Bocsi hosszú lesz/ annyit irnék magamról hogy 31 éves férfi vagyok, "gyerekkori" elég megrázó rossz beilleszkedési folyamatból adódóan nagyon negativ lettem. Középiskolába bekerültem tök egyedül, minden barátom, haverom az általánosból máshova ment és továbbra is együtt tanultak. Nem tudtam beilleszkedni az új osztályba, ahol kb mindenki ismert mindenkit...és én teljesen kivülálló voltam, nem beszéltem senkivel, amit szóvá is tettek emiatt hónapokig csak eljátszottam otthon hogy bejárok minden nap suliba..de közben mégsem. Pár hónap után kiderült, ugydöntöttem hogy újrakezdem máshol tiszta lappal. Sajnos nem ment, ugyanugy bennem maradt ez a fóbia és nemtudtam ezzel megbirkozni, ott is ugyanugy kilógtam mindenki közül. Folyamatosan lógtam a suliból, szó szerint heteket töltöttem el iskolaidőben különböző orvosi rendeléseken csak hogy ne kelljen bejárnom. Voltam fekvőbeteg, "törtem el a kezem", hetekig gipszben voltam, mindent kijátszottam a dokik előtt is hogy ne kelljen bentlenne a suliban. Tudni kell hogy általánosban semmi ilyesmi nem volt, sőt rossz gyerek voltam, haverokkal nagyon rossz dolgokat csináltunk, nem volt határa az iskola csinytevéseknek. aztán valahogy végigszenvedtem a középsulit, de utáltam az embereket. Nem kerestem munkahelyet, inkább ivócimborákkal töltöttem az időm nagy részét. Barátnők jöttek mentek, volt rövidebb, hosszabb is...de mindig mindegyiknek az volt a vége hogy egy link alak vagyok, nem vagyok képes normális munkát keresni és ezért vége. Ebből 1-2.t lenyeltem és oké lesz ami lesz élem tovább az életem, de 4 éve összejöttem egy nagyon ambiciozus, irányito tipusu lánnyal akivel mostanáig voltam együtt. Nagyon sok helyen laktunk együtt, jártuk külföldet is, sok helyen dolgoztunk, azt éreztem hogy ezaz végre megtaláltam a nagy őt. Csak sajnos mindeközben ugyanugy negativ voltam, tudjátok akinek soha semmi nem jó ami éppen van, menekül, aztán idővel visszagondol hogy jajj mégsem volt annyira rossz. Nagyon sokat dolgoztunk együtt külföldön, mindig miattam kellett otthagyni a helyet. Hazaköltöztünk hogy lassan családot kéne alapitani, elköltöztünk egy eddig ismeretlen nagy városba, de nem jött be. Nem akartam, nem tudtam munkát találni, ami meg volt az meg fizetésben a pároméhoz képest 2x kevesebb volt...amiből szintén konfliktus lett. Ebből honapok alatt olyan szarság lett hogy szétmentünk, ő éli tovább a nagyon menő életét, a jol fizető állásában és meg hoppon maradtam. Sajnos úgy hogy előtte 1-2 hónappal még családalapitásról beszéltünk, már a gyerek neve is megvolt :/ Ezután akkor ugy gondoltam hogy jó, oké majd én megmutatom, egyedül is tudom mire vinni....de sajnos nem. Elköltöztem új életet kezdeni egy megyeszékhelyre, egyedül, van egy elég jó albérletem, még munkát itt nem sikerült találnom, de minden nap ugy kelek fel hogy ez lesz az én napom....hiába. Pénzem az van bőven, a kinti munkákból de valahogy mégsem járja hogy csak igy elszórjam feleslegesen. Már ismerkedni sem tudok, pedig azért jöttem ide. Ittvagyok egyedül az albérletemben,mindenem megvan...csak pont az nincs amire vágyok, egy társ. Csak tudnodtok kell hogy sohasem szerettem tanulni, az elmult 10 évben itthon kb 8 hónapot dolgoztam...de ugy hogy abbol max 3 év volt a kinti meló. Nem dolgoztam sokat életemben, de szeretnék gazdag lenni mint mindenki. Gyűlölöm amit tanultam, de igazából semmi sem érdekel. Nincsenek barátaim. Viszont alapvetően utálok beszélgetni, nem tudok semmilyen témához sem hozzászólni, max ami érdekel ami a sport. Talán egy kicsit depressziós is vagyok évek óta egy kis szociálos fóbiával. Találkozgattam 1-2 lánnyal, de lekoptattak hogy negativ vagyok. Tudom erről az egészről én tehetek, meg is érdemlem, de ami kirántana ebből az egészből az az lenne ami a fő életcélomnak tartok hogy szeretnék apa lenni, csak jelen állás szerint mindennek az elrontója vagyok és inkább mindenki leköp, és rám sem néz. Alapjáratban egy megbizható, lelkiismeretes embernek tartom magam, külsöségre pedig egy elegáns kinézetet mondanék, szeretek drága ruhákra, órákra költeni és mindezt megtenném a párom felé is...tudom persze nem minden a pénz. A párkapcsolataimban bárkit megtudtam szerezni magamnak, nem vagyok quasimodo, csak egy végtelenül csalódott, öngyülölő alak vagyok, aki próbál mindennek ellenállni, de nem megy. Semmilyen formában nemtudok már ismerkedni. Ha meg netán ráveszem magam, akkor elkezdek inni, sőt már alapjáratban igy tengetem a napjaimat hogy iszok, mert nemérdekel már semmi, nincs kiút. Netes társkeresőkben sincs sikerem, mindenki akit ismertem, régi haverok meg ugy bárki...eltünt az életemből, ezért adtam magamnak pár hónapot hogy alakuljon valami, ha nem akkor én legszivesebben véget vetnék az életemnek, mert nincs értelme. Van igy értelme bármit is csinálni? Kinek hiányozna egy hülye lelkibeteg, negativ, depressziós ember? Nyilván nincs erre ésszerű válasz, csak abban bizok hogy valaki ezt átérzi és tud tanácsot adni