Ti hogyan fogadtátok el azt a tényt, hogy senkinek se vagytok fontosak?

A kérdés és a magyarázat ellentmond egymásnak, gondold végig mi a valódi kérdés

Ami azt illeti nálam is ez a helyzet, talán annyi különbséggel hogy nekem se fontos senki sem, és igazából eléggé elégedett vagyok vele hogy ez így van. Nem kell mások életére különösebb figyelmet fordítanom, amiből következik hogy azt teszek amit csak szeretnék (nyílván a törvényi kereteket betartva ;)). A lényeg hogy egyfajta szabadságérzettel társúl nekem az egész, ezért abszolút pozitívumkémt fogom fel a dolgot.

Gyerekkoromban azzal hogy meg akartam halni. Utána rájöttem hogy van akinek fontos vagyok, csak az nem a családom.

Már nagyon régen beletörődtem. Utoljára talán tiniként okozott ez problémát. Tehát idő kérdése szerintem.

Nem érdekel hogy kinek vagyok fontos és kinek nem. Egy valakire figyelek nagyon az pedig saját magam vagyok.

Már ők sem fontosak nekem,amiben ők nem adtak tiszteletet vagy nem álltak mellém amikor rossz volt mostmár én sem teszem meg értük,inkább segítek idegeneknek mint nekik.Volt aki mellett ott voltam a bajban,meghallgattam amikor nekem volt rossz,munkanélkül voltam vagy egyéb problémáim voltak,nem próbált meg megérteni ítélkezni azonban tudott az illető.Ez áthidalhatatlan távolságot eredményezett a kapcsolatunkban vagyis már nem tudtam úgy tekinteni rá mint régen.