Úgy érzem nincs esélyem senkinél. Igazam lehet? 18/L

Nem tartom magam egy átlagos lánynak, de annyira különlegesnek sem. A koromhoz képest szörnyen önállótlan vagyok, konkrétan arra nem vagyok képes, hogy a legközelebbi boltba elmenjek egyedül bevásárolni, annyira szorongok. Bármiféle ügyintézésről meg már ne is beszéljünk... Nagyon-nagyon szerencsétlen vagyok, legyen szó akármiről, de a kapcsolatkiépítés egyenesen a gyenge pontom. Egyik közösségben sem sikerült soha megtalálnom a helyem, mindig is kirekesztett voltam és csendes, furcsán néztek rám mások, sosem tűnt úgy, hogy bárkit is érdekelnék, bárki is közeledne felém. A fiúkat inkább már szóba se hozzuk... Ennek ellenére, hogy én egy iszonyúan magamnak való személyiség vagyok, aki szereti maga körül a csendet és a nyugalmat és pocsék kommunikációs készségekkel rendelkezik, mégis már nagyon régóta vágyom egy társra, a szerelemre. Mindig azt mondogatták nekem, hogy először barátkozni próbálják, de én szívem szerint inkább romantikus kapcsolatra vágynék, olyasvalakivel, aki nemcsak a párom, hanem egyben a lelki társam és a legjobb barátom is. Az utóbbi időben egyre jobban vágyom erre, sokszor ismeretlen, csupán egyszer látott személyekbe túl sokat képzelek bele. Mindig attól félek, hogy elszalasztom azt a srácot (bárhol, bármikor), akit igazán nekem szántak, azért mert gyáva és visszahúzódó vagyok. A fent leírt tulajdonságaimmal úgy érzem a fiúk többsége még csak egy esélyt sem adna, hogy legalább kicsit megismerjen és láthasson valamit a jobbik felemből és abból a kevés pozitív tulajdonságomból.