Szégyellnem kéne magam, hogy nekem csak segítséggel megy?

Nulla életkedvvel és romokban lévő önbizalommal, szociális fóbiával egészen idáig csak épphogy evickéltem, aztán másfél, lassan két éve munka nélkül vagyok. Most egy nagyon kedves valaki elhatározta, hogy segít nekem, és felkarol. Az elején nem is hittem, de mostanra kiderült hogy tényleg komolyan gondolja. Beismerem magamnak, hogy én ilyen selejt vagyok, hogy nekem csak segítséggel megy, egyedül béna vagyok mindenhez. Már szégyent sem érzek, elfogadtam, hogy nekem lassabban mennek a dolgok, és sokkal nehezebben, mint másoknak. Gondolom mások úgy gondolják, hogy egyedül kéne boldogulnom az életben, és nem szabadna segítségre támaszkodnom?

Ez a valaki segít nekem munkát találni, és felajánlotta, hogy ha a munka miatt majd esetleg költöznöm kell, abban is segít anyagailag. Szerintetek is normális, ha vannak olyan emberek, akik nem a nulláról, hanem eleve hátrányból (mínuszból) indulnak, és nekik csak segítséggel tud beindulni az élet? Félfeértés ne essék, én baromi hálás vagyok, és soha nem vártam el senkitől semmit. De egyszerűen szerintem vannak ilyen emberek, akiknek a családi hátterük miatt úgy sérült a személyiségük, vagy a családjuk miatt olyan hátrányba kerültek, hogy nekik sokkal nehezebb. Persze vannak kivételek, akiket az anyagi és/vagy lelki nyomor arra ösztönöz, hogy hatalmas sikereket érjenek el a karrierben, de szerintem a többség nem ilyen, a többség szerintem ilyen mint én, akinek kell egy kis lökés, hogy boldoguljon. Érdekel más mit gondol.

Nem tudom más szociális fóbiás hogy boldogul az életben, és a munka világában, majd erről is ki szeretnék tenni később egy kérdést.