Utálok dolgozni, de imádok élni. Mit lehet tenni?

Szeretek utazni, tenger, fesztiválok, nyaralás meg minden, szeretek jól étkezni. Maximálisan élvezem minden szabadidőmet. De ahogy véget ér a szabadság és dolgozni kell menni, egyből jön a depresszió, ebben az időszakban az életkedvem egy hatalmas nulla.Mintha nem is élnék. Mintha nem is ugyanaz a személy lennék. Mintha azt a részt kivágták volna az életemből ahol a munka van. Semmi értelme az életem e részének. Hazaér az ember a munkából, fáradtan semmi kedve semmire, lefekszik aludni, megcsinálja az otthoni munkákat és ennyi mehet is aludni, holnap kezdődik minden előlről.Nekem az élet a szórakozás, szeretet és béke. Nem a mindennapos idegbaj a munkahelyen. Magával a munkával nincs is akkora bajom, hanem inkább ezzel a rendszerrel.Hogy semmit nem csinálhatok úgy ahogy nekem megfelel. Az ember megszületik és nem döntheti el hogy hogy éli le a SAJÁT életét,hanem másoknak kell megfeleljen hogy elismerjék és cserébe kapjon csak épp annyit hogy ne haljon éhen. És itt még ÉLETRŐL nem is beszélünk, csak a túlélésről. Lehet szidni engem hogy munkakerülő stb stb, de úgysem hat meg, megkaptam már sokszor de igazából nem érdekel, a véleményem soha nem fog megváltozni.. Nem létezik szerintem a világon olyan munka amit én szívvel lélekkel tudnék végezni. Nem bírom a kötöttséget, a rendszerességet. Azt hogy kötelező valami,akaratom ellenére fel kell keljek reggel korán, bemenni egy olyan helyre amit még messziről sem akarok látni és azokkal az emberekkel lenni az életem legtöbb részében akikkel nem akarok.És akkor ha még olyanokról hallok hogy túlóra, meg hétvége munka, akkor aztán bőven elég is. Nekem a 8 óra is bőven túlóra, még az is bőven elég ha rá gondolok hogy menni kell, hát akkor még csinálni... Az egész élet egy nagy átverés, egy büntetés. Ahonnan néha jut 1-2 szabadnap ahol talán élvezni is lehet talán ezt az életnek nevezett valamit. Szabad akarok lenni, én akarom eldönteni hogy mit, mikor, kivel és hogyan csinálok. Nem akarok megfelelni a társadalomnak és mások elvárásainak. Csinálni csinálom sajnos,de belenyugodni soha nem fogok hogy így kell leélni egy életet, ami csak egy van és túl rövid ahhoz hogy ilyen felesleges dolgokra pocsékoljuk. Csak idő kérdése hogy mikor megyek majd lelkileg tönkre, már úton vagyok affelé sajnos... Tűrni tűrök mint a többi ember de így elviselni az életet soha nem fogom. Téhát imádom azt a részét az életnek ahol én döntöm el mit csinálok és gyűlölöm azt amikor mások kedvére teszek. De sajnos az utóbbiból sokkal több van