Egykori bántalmazó diáktársakat meddig lehet felelőssé tenni az áldozat rossz életéért?

Én ishajlamos vagyok (sajnos) az ilyen hibáztatásra, életem feléhez közeledve se tudom elfelejteni a sok csúfolást, gúnyolást, megalázást. A tanárok erősítettek rá, adták a lovat a bántalmazók alá... A főkolompos felnőttként is ugyanolyan maradt, mint akkor volt, csak annyi az eltérés, hogy pletykagenerálásban, rágalmak terjesztésében, feljelentéssel való fenyegetésben nyilvánul ez meg nála...

Olyan volt az az időszak, mintha soha nem akarna véget érni, mintha 15 év lett volna...

Tudom én is, hogy semmire se megyek, ha hibáztatom őket, meg felemlegetem, előttük nem is merném felemlegetni, egyszer találkoztam egyikükkel, "jaj te szegény mennyit bántottunk" - mondta, én meg nagyon kellemetlenül kezdtem magam érezni.

Csapatba verődve biztosan jó érzés bántani a másikat, megoszlik a felelősség ("hiszen a többiek is csinálják"), meg "hiszen a tanár is egyetért a piszkálással", stb.

Engem is piszkáltak régen az osztálytársaim. Nem csak általánosban, de középiskolában is. Mivel introvertált vagyok, keveset beszélek, emellé gyerekkoromban vézna is voltam. Sokat piszkáltak az iskolákban ezek miatt. A gúnynevekhez idővel hozzászoktam, viszont gyakran jártam haza sírva mert hógolyót dobtak az arcomba, eltörték a ceruzáim/vonalzóim. Volt egy időszak amikor sírva készültem reggelente az iskolában. Ezek a szemétkedések a középsuliban sem értek véget.

A 20-as éveimre egy szorongó, önbizalom hiányos és magányos emberré váltam. A munkahelyemre sem tudtam még beilleszkedni, pedig már több mint fél éve van állásom.

Barátom/haverom is csak középsuli után lett, egy barátnő megszerzése pedig számomra elérhetetlen célnak tűnik.

Életem legszebb évének azt tartom amikor munkanélküliként otthon voltam egész nap, és csak a családtagjaimmal találkoztam, nem kellett senkinek sem megfelelnem.

Én a mai napig haragszom azokra a volt osztálytársaimra, akik tönkretették a gyerekkorom.

Szerencsére azóta egyiküket sem látom, de kívánom nekik hogy valamilyen módon visszakapják ezt az élettöl.

Én úgy látom, hogy nem fogtad fel ennek az egésznek a súlyát. Te, és a barátaid tönkretettétek ennek az embernek az életét, mégis próbálsz másokra mutogatni, gondold át ezt az egészet, és képzeld el, hogy mi lenne ha a te fiadat is kiközösítenék az iskolában. Gondolom nem azt mondanád neki hogy nyugi, csak 5. osztályig fogsz szenvedni...

25/F

Talán könnyebb elképzelni a lelki bántalmazást úgy, ha fizikai bántalmazásként nézel rá.

Tegyük fel, hogy nem piszkáltad az illetőt, hanem eltörted a karját.

Ez a törés nagyon is valóságos sérülés, amikor megtörtént akkor nagyon fájt, és valószínűleg egy életen át nyoma marad valamilyen formában - vagy időről időre elkezd sajogni, vagy marad egy csúnya heg utána.

Ez szinte elkerülhetetlen.

Viszont egy életen keresztül nem lehet erre fogni a cselekvésképtelenséget, mert ettől még lehet teljes életet élni. Ha kell el kell menni fizioterápiára, és orvosi segítséget kérni, de az marhára nem működik, hogy örökké a saját önsajnálatában dagonyázik az illető.

Sajnos a múltat megváltoztatni nem lehet.

Tőlem pl. hiába kérnének ezért bocsánatot. Van, amire azt mondom, sponygya rá, de van, amire nem.

Nekem ált. 5. osztályától lett rossz a helyzetem. Leromlott az osztályközösségünk, mivel több bukottat raktak be hozzánk, gyenge kezű tanárokat kaptunk, a normálisabbak is meghülyültek, és néhányunkra rászálltak. Engem is sokat b*sztattak, kiröhögtek, még azok is, akik korábban nem. Volt egy idétlen csúfnevem is: nem tudom, melyikük rántotta elő a s*ggéből / már bocsi / és miért. És a nagyeszű osztályfőnököm is úgy hívott, ahelyett, hogy elmagyarázta volna nekik, hogy a gúnyolódás enyhén szólva is csúnya dolog...Utálom azt az embert, a mai napig is, és a szemétkedőket is. Nincs az az Úristen, hogy elmenjek egy osztálytalálkozóra / pedig valaki közülük hívott /.

Végül nyolcadikban másik suliba kerültem, na, ott már sokkal jobb volt volt...De aztán középsuliban megint nem volt egy "Hawai": ott is belefutottam néhány szekánsba...de az valahogy nem volt olyan maradandó.

Igen, teljes mértékben kihatnak felnőtt korában is az emberre a gyerekkori traumák, ezt maguk a pszichológusok is mondják. De ezt mondani sem kell, nem kell ehhez agyturkásznak lenni. Amúgy is visszahúzódó típus voltam, kisebbrendűségi érzéssel, barátaim nemigen, a csúfolkodások csak rátettek egy nagy lapáttal. Csak felnőtt, huszonéves koromban nyíltam ki. De még ma is van bennem némi paranoia, önértékelési zavarok.

Sokan azt mondják, hogy a Sors, vagy az Isten, ki miben hisz, visszaadja amit ad az ember másnak: jót a jónak, rosszat a rossznak. Nem hiszek benne, mert igazság az életben nemigen van, nem erről szól, de úgy legyen... Nekem az is elégtétel volt, hogy az egyik engem utáló / ezt hangosan ki is mondta, hátha meghallom / és csúfoló volt osztálytársam a lábát törte. Szép tud lenni a káröröm is néha...