Egykori bántalmazó diáktársakat meddig lehet felelőssé tenni az áldozat rossz életéért?

Fura, hogy csomóan képesek mindenféle sz.rházinak elhordani a kérdezőt és azt állítani, hogy az életkor ebben a kérdésben tök lényegtelen. Még ha tudja is a gyerek, hogy rosszat csinál, akkor sem fogja fel, hogy mekkora súlya van a tetteinek, illetve mennyire komoly következménye, hosszútávú hatása lehet arra nézve, akit cseszeget. Egyszerűen nincs még azon a szellemi szinten, nem szocializálódott megfelelő mértékben, nem (feltétlenül) fejlődött ki az empátiája. Vagy ti ugyanannak az embernek érzitek magatokat huszonévesen, akik 9-10 éves fejjel voltatok?

Egyébként nincs mit szépíteni a tényeken, biztos, hogy hozzájárult a bántalmazás ahhoz, hogy az áldozat ott tartson most, ahol, de egyrészt semmi értelme számon kérni ezt a kérdezőn utólag, évtizedes távlatból, másrészt meg nem lehet az életben elszenvedett összes kudarcot ráfogni egyes-egyedül arra, hogy valakit kiskorában piszkáltak.

Én amikor a sok-sok évi piszkálódás, verés közben megpróbáltam megvédeni magam, mindig azt látták meg, amikor ütöttem és a "visszaütöttem" az soha nem tudott hiteles lenni, "te kezdted, nem csoda hogy piszkálnak, nem bírsz magaddal"...

A legborzalmasabb az votl, hogy középiskolába is jött általánosból osztálytárs ugyanabba az osztályba, mint én, ha bárkivel konfliktusom volt, vagy valaki bántott, mindig jött osztálytárs részéről a "te vagy a hibás, általánosban is ez volt, veled volt mindig a gond" mintegy önigazolásként.

Semeddig.

Engem megvertek külföndön az osztálytársaim, mert magyar vagyok. Egyszer negpróbált két fiú megölni az iskolában (két udvar között az épp üres átjárónál). Idehaza (amikor visszaköltöztünk) meg csúfoltak, szekáltak, bántottak, mert furcsa voltam és túl sok energiát fektettem a tanulásba. (Ja és mindeközben volt a szűk családban halál, rák, alkoholizmus és apám a válás után meg akarta magát ölni és folyton ott fenyegetőzött nekem).

Most 29 vagyok. Eszembe nem jutna azt mondani, hogy ez vagy az a fentiek miatt nem alakul a terv szerint. Ez csak egy kifogás lenne.

Az ember kapja össze a szétnáspángolt fehér s.ggét szerintem és alakítsa úgy az életét, hogy abba jól érezze magát, ne pedig lusta dixnó mód picsogjon, hogy bántották a többiek és ezért ő nem értékes ember. Ha valakinek nem úgy alakul az élete, ahogy szeretné, az az ő hibája és nem a múltbéli embereké.

Van egy pont, amikor az embernek a saját lábára kell állnia ilyen jellegű lelki bántalmazás és trauma után, de kérdés, hogy ezt ki mikor és milyen segítséggel tudja feldolgozni. Nekem pl. a szüleim lelki bántalmazását csak most, 29 éves koromban sikerült teljesen elengednem, mert igenis nagyon sokat tehettek arról a szüleim és a lelki terrorjuk, hogy sokáig nem voltam "működőképes" ember, hogy visszahúzódó voltam, félénk, nem mertem kiállni magamért, nem volt önbizalmam, nem tudtam étvényesíteni az érdekeimet. És ez pszichológushoz járás és rengeteg gondolkodás, lelkitusa után jött el.

Te csak azt látod belőle, hogy "jaj, hát csak 2 évig csináltuk meg jaj, megbüntetett a tanárnéni, így én már nem vagyok felelős", de attól még felelős vagy.