Vajon miért nem kedvelnek engem az emberek?

Azért nem merek határozottabb kiállással barátkozni, mert pont amiatt vannak bennem kételyek, hogy nem-e vagyok túl sok. Nem-e beszélek túl sokat csak magamról (bár én nem így látom, de más lehet másképp látja), nem-e dicsekszem, nem-e szólok be néha ezt-azt (párom szerint hajlamos vagyok rá, de idegenben igyekszem visszafogni magam). Amíg nem tudom, hogy milyen irányba kellene mozdulnom, inkább csak visszavenni merek magamból.

Még egy történet jutott eszembe "csalódósként". Egy szomszéd srác többször beszélgetett a párommal, jóban lettek. A párom át akarta hívni őket magunkhoz, meg is beszélték, hogy majd összeülünk egyszer. A srácnak a barátnője azonban az elejétől fogva furcsán viselkedett, többször ha összetalálkoztunk, csak elfordította a fejét és úgy tett, mintha nem látna, elég egyértelmű helyzetekben is. Én kértem a páromat már a harmadik ilyen nem köszönés után, hogy inkább ne hívja át őket. Volt a párom náluk a lakásukban, a lány akkor is bunkón viselkedett. Pedig nem ismert minket, maximum pletykákat hallott.

Mivel elég sok szomszéd van azok közt, akikkel rosszul jártam, már arra gondoltam, nem-e rossz hírünk ment valaki által. De ez nem magyarázza a régi történeteket.

Például jó tíz éve kollégiumba költöztem. A szobatársamnál kb mindent megtettem, hogy jóban legyünk, ő mégis csak beszólogatott (nem tetszett neki, hogy én kapósabb voltam a srácoknál, plusz hangyányival gazdagabb családból jöttem), a végén pedig már annyira rosszul éreztem magam tőle, hogy inkább kiköltöztem. Én hívtam őt fagyizni, szórakozni, bemutattam a barátnőimet, de neki bármi dolga volt, ő mindenből kihagyott, ő nem hívott sehova.

Volt egy régi egyetemi szaktársam, akivel az első egy hónapban jóban lettem, sülve-főve velem akart lenni. Aztán egy hónap után elkezdett másokkal barátkozni, akkor már engem lerázott, két hónap után pedig kiíratkozott az egyetemről, én nem is tudtam róla. Pár hónappal később összefutottunk egy üzletben, akkor már köszönni sem volt hajlandó. Azóta sem tudom, mit tettem...

Ha önmagamat adom, akkor azzal az a gond, hogy elég gyakran cinikus, beszólogatós és nem ritkán fellengzős vagyok. Nem is a velem szemben állóval, hanem inkább jelen nem lévő emberekkel szemben.

Kicsi korom óta jobb voltam valamiben, mint a többiek, az iskolában a tanulmányi eredményeimmel és a tanárok által dicsért képességeimmel tűntem ki, később a kisebb-nagyobb sikereimmel. Most is tudom, hogy sokkal jobb az életem, mint az átlag korombeli magyar nőnek. Ezért hálás vagyok a sorsnak, de aki abban nő fel, hogy mindig az erősödik benne, hogy ő jobb valamiben, mint mások, az sajnos fennhéjázó lesz, mint én. Ezt pedig vissza kell fognom társaságban. Nem mondhatom azt senkinek, hogy a sógornő jelölt azért nem bír, mert szebb vagyok nála. :D Vagy hogy zavarja az após jelöltet, hogy én képzett vagyok, ő meg nem, és ezért folyton vitát akar velem kezdeni mindenben. Ezek nagyképű kijelentések, amiket máshol nem mondhatok ki, pedig jó eséllyel igazak. Egy óriási gyengém van a sok kisebb között: hogy úgy érzem, nem vagyok a legtöbb ember számára szerethető. Ezt rokonok és sok ismerős éreztette már velem, és ez nyomja rá a bélyegét az összes kapcsolatomra. Pláne, ha még egyesek le is ráznak engem egy-két találkozás után. Akkor főleg azt érzi az ember, hogy valami nagyon nem stimmelhet vele, ha így taszítja az embereket.

Speciel röhögni ezeken én is tudok.

Segíteni viszont csak annak segítek, aki egyrészt megérdemli (magyarán közelebbi ismerős), másrészt aki rá van szorulva (pl rokonok szoktak minden piszlicsáré dologgal kéregetni, amit valójában maguk is meg tudnak oldani, azt nem szeretem). Szóval túl segítőkész nem vagyok.

Szeretni nem kimondottan szeretem az embereket, valójában jól elvagyok magam is. Csak néha érzem azt, hogy míg más korombeli aktív társasági életet él, addig nekem van 2-3 barátnőm, akik még talán az esküvőjükre sem hívnak meg, annyira távoliak, és a kisujjukat nem mozdítanák értem. Új barátokat meg valamiért évek óta nem bírok szerezni, és a kérdésemben erre akartam a hangsúlyt fektetni.

Hogy érdekel-e a mondandójuk, nemm függ össze azzal, hogy szeretem-e az embereket. Végighallgatok mindenkit és érdeklődöm mindenki felől, akivel lehet közös témám. Általában sok mindenről tudok beszélgetni. Viszont van egy olyan rossz beidegződésem, hogy már alapból mindenkiben keresem a rosszat. De ez pár mondat után nem fog kiderülni rólam, mivel nem hangoztatom. Márpedig sok ember már pár mondat után nem keres többet, esetleg van aki nem is köszön utána vagy kerüli az összetalálkozást.

"Szerintem is talán a külsőddel lehet gond"

Nem akarok képeket küldeni, de biztosra mondom, hogy nem a külső a gond, legalábbis biztos, hogy nem rossz értelemben. Egy átlagos magasságú, arányos testalkatú, természetes színű, hosszú hajú, normális arcú fehér nő vagyok, semmi extra, semmi furcsa. Nem sminkelem agyon magam, jól öltözködöm, de nem kihívóan, semmi különleges nincs rajtam. A hangom is rendben van, onnan is tudom, mert a testvérem hangja összetéveszthető az enyémmel, és az övé is teljesen normális. :) És őt sokan kedvelik, pedig neki meg egy csomó furcsasága van.

Igen, az, hogy régen otthon sem hallgattak meg általában (anyám rendszeresen mondta, hogy nem kiváncsi a hülyeségeimre), aztán viszonylag korán megismertem a párom családját, ott a mai napig nem sikerült kivívnom az alap tiszteletet sem. Nem tudok egy 3 mondatos kis eszmefuttatást végmondani náluk, és ez miatt folyton megalázva érzem magam. Aztán ott vannak a párom haverjai, akik nem is kíváncsiak rám. Múltkor összefutott a régi legjobb haverjával, akivel hónapok óta nem beszélt, de a srác annyit nem kérdezett rólam, hogy élek-e még. Pedig 10 éve ismer. De az én régi barátnőim sem jobbak. Nem érzem azt, hogy érdekelném a környezetem vagy értékelnének engem (még engem érintő dolgokban sem kérdeznek meg sokszor, vagy ha pl én értek egy területhez, akkor sem érdekli őket a véleményem). És emiatt lehet ellenszenves viselkedést vettem fel az évek alatt. Mivel úgy indítok egy ismeretlennel, hogy úgysem számít, max elbeszélgetek vele, hazamegyek, és többet nem fogok vele találkozni, mert úgysem érdeklem őt. Úgy állok hozzá, hogy az illetőnek semmiről nem mesélhetek, nehogy féltékeny legyen valamire, vagy nehogy nagyzolósnak tűnjek. Hogy nehogy azt gondolja, hogy sokat beszélek, miközben megszólalnom is nehéz, mert félek, hogy nem tudom végigmondani, amit akarok.