Meglehet, hogy a nőkre (állítólag) jellemző biztonságkeresés nálam az érzelmi biztonság keresésében nyilvánul meg?

Szóval sosem éreztem, hogy a sikeres, magas státuszú, határozott kiállású férfiak vonzanának, csak olyasvalakire vágytam, aki ott van nekem, mikor szükségem van rá, támogat (lelkileg, nem anyagilag), elfogad olyannak, amilyen vagyok és szeret feltétel nélkül, már ha ez lehetséges. Nem úgy mondanám, hogy "gyenge nőnek" szeretem érezni magam az "erős férfi" mellett, inkább gyereknek néhány percig, amikor odabújhatok a másikhoz, rábízhatom magam és elhihetem, hogy semmi rossz nem történhet, amíg ő velem van.

Szerintetek ez egészséges? Normális? Nőies? Nem kősziklát akarok magam mellé, aki a racionalitás talajára rángat vissza, ha elragadnak az érzelmeim, elég racionális vagyok én egymagamban is. Pont, hogy az érzelmesebb oldalam fejlesztésére, "táplálására" van nagyobb szükség.