Előfordult olyan, hogy megbántad, hogy visszautasítottál valakit?

Mindig ezt teszem.

Van egy alapbetegségem, és ezt szégyellem, nem merek ismerkedni. Volt nemrég valaki, akii csak barátkozni szeretett volna, de elhajtottam őt is.

Volt egy srác 19 éves koromban, akibe már vagy 3 éve halálosan szerelmes voltam plátóian. Végre észrevette, hogy létezem és elindult felém, de ilyen egyet előre, kettőt hátra módon és én ebben annyira sebezhető voltam, hogy eljött az a pillanat, amikor megkeményedtem és soha többé nem nyíltam meg neki. Kimondva soha semmi nem volt, nekem kellett volna bátorítani. Ehelyett baromi durván ellöktem magamtól a következő közeledésénél. Rossz volt látni, meg visszahallani később, hogy ez megviselte, de nem voltam hajlandó megint várni rá, hogy eldöntse mit akar.

Végül feladta és feleségül vett az ismerősi körből valakit, akit sose szeretett.

Én nagyon sok évig gyászoltam őt és hibáztattam is magamat, hogy nem adtam neki esélyt a balul sikerült kezdet után. Igazából 10 évig nem tudtam újra szerelmes lenni senkibe.

Emiatt amikor 40 éves koromban szerelmes lettem teljesen váratlanul és nagyon hasonló földindulással, mint 20 évvel korábban, elhatároztam, hogy nem követem el azt a hibát, hogy ellököm magamtól a másikat és esélyt se adok neki. Pedig ő is elkezdte ezt az egyet előre, kettőt hátra dolgot, de nem akartam megkeményedni, hogy aztán még 10 évig kísértsen a gondolat, mi lett volna, ha bátorítom egy kicsit. Az a helyzet, hogy átmentem lábtörlőbe. Bátorítottam, volt amikor könyörögtem neki. Utólag visszagondolva, elég szánalmas. Ráadásul nem kellettem neki természetesen.

Szóval tanulság az, hogy jól éreztem 19 éves koromban is, hogy aki nem tudja eldönteni, mit akar, azt hagyni kell a fenébe. De abban meg mégiscsak jól döntöttem, hogy léptem és bátorítottam az illetőt, mert egy percig se nyomaszt a gondolat, mi lett volna, ha meg merek nyílni.

Én nem vádolom magam semmi miatt.

Ebben a második szituban nagy eséllyel ő az, aki még most is azon agyal, mi lett volna ha...:D