Az elvált, kisgyerekes férfiak ugyanolyan hátránnyal indulnak, mint az elvált, kisgyerekes nők?

Abszolút megértem és átérzem a problémádat, és valószínűleg erősen helyzetfüggő a dolog, de az én meglátásom az, hogy sokszor még rosszabb is az elvált férfi helyzete...

Elvált nőként ismerkedtem évekkel ezelőtt. Összejöttem egy korombeli, elvált, gyerekes férfival. És míg nekem a hétvégéim (legalábbis egy része) pont szabadok voltak, mert akkor volt a gyerek az apjánál, addig a férfi partner számára ez volt a gyerekkel töltött idő. Hétköznap munka miatt, hétvégén a gyerek miatt nem tudtunk találkozni, és bevallom, rövid idő után megelégeltem a dolgot. (Azzal együtt, hogy el tudtam fogadni, hogy neki a gyerek a legfontosabb, de a gyakorlatban egyáltalán nem maradt már rám idő.)

A kezdeti időszakban azért gond, mert akkor még nem rángatja bele az ember a gyerekét a friss kapcsolatba, tehát korlátozza a randizgatást. Később meg az a gond, hogy amikor lenne ideje egymásra a párnak, akkor a gyerekkel is kell foglalkozni.

Nem tudom, mennyire oldható meg nálatok, de a váltott felügyelet ebből a szempontból sokkal jobb, nálunk ez van, és így hétvégén is, hétköznap is arányosan lehetünk a gyerekkel, meg van szabadidőnk is az exemmel. Az ismerkedést, randizást is nagyon megkönnyítette, mikor még ez az időszak volt. (Már együtt élünk az új párommal, de most is jól jön, hogy van időnk egymásra.)

Mindenesetre a lényeg, hogy nem kell feladni. Sok nő nem tudja elviselni a helyzeted, de neked nem sok nő kell, hanem EGY. Olyan, aki képes elfogadni a helyzeted, aki kijön a gyerekeddel, stb. Na őt kell megtalálni, a többivel meg nem foglalkozni.

Hétvégi apukának abból a szempontból valóban rosszabb, hogy az új nőnek "küzdenie" kell a gyerekkel.

Ha veled él a gyerek, akkor az életed mindennapos része - az új kapcsolat ebbe szokik bele, szépen lassan van idejük elfogadni egymást a gyerekkel jó esetben, mire összeköltözésig juttok.

Hétvégi szülőként (és mindegy, hogy férfiról, vagy nőről van szó) viszont a gyereknek kevés jut belőled, ezért elvárja, hogy az a kis idő az övé legyen. Ebbe nyilván nem akar belekotorni az új párod, és személyiségtől függően jönnek az általad is ismert alternatívák: vagy (szándékosan vagy sem) úgy alakítja a dolgot, hogy ne lehessen láthatás, vagy kivonja magát a dologból, hogy akkor nem is találkoztok.

Itt - a rövid idők miatt - nincs meg a fokozatosság, nincs rá alkalma sem a gyereknek, sem az új párnak, hogy megtanulják elfogadni egymást.

Vagy legalábbis nagyon nehéz, sokkal nagyobb kitartás kell hozzá. Ezért nehezebb a pártalálás.

Az elvalt kisgyerekes nok hetkozben 0-24ben es minimum 2hetvegen gyerekkel kell h elfogadva legyenek.

Ellenben az elvalt kisgyerekes apak hetkozben es havonta minimum 2 hetvegen szabadok.

Matekozzunk.

Elvált, kisgyermekes nőként azt gondolom, hogy nem, általában kedvezőbb az elvált férfiak helyzete, főleg, ha nem nevelik egyedül a gyermeke(i)ket.

Lehet, hogy most a csalódottságod okán látod ilyen sötéten a helyzetet, de gondolj csak bele: lényegesen szerencsésebb helyzetben vagy a párkeresés, randizás időszakától kezdve (pl.: te ráérsz késő este találkozni, órákig, akár hajnalig beszélgetni egy kávé/tea/ital mellett, én pedig nyilván nem fogom bezárni és magára hagyni a kisfiamat ezért rendszeresen- pedig egy kezdődő PÁRkapcsolat egymás megismeréséről kell, hogy szóljon, nem arról, hogy én milyen anya vagyok stb.)

Igen, leszűkülnek a lehetőségeink, de nem egyenlőek a nullával, sőt.

Azt tapasztaltam, hogy sokak számára elváltként, gyermekkel amolyan "selejtes áru" vagyok (és ezen a megítélésen semmit nem javít, hogy a korosztályomnál lényegesen jobban nézek ki, tanult, igényes, kultúrált nő vagyok, rendezettek a körülményeim és nem egy csecsemőről, hanem egy jól nevelt kisgyermekről kell gondoskodnom). Ezzel a felfogással én érdemben nem tudok mit kezdeni, nem is érdemes (30+ életkorra már mindenki túl van néhány párkapcsolaton, hogy ez házasság-e vagy tartós együttélés, az szerintem nem mérvadó).

Számomra az sem etalon, hogy ha valaki (családi állapottól, gyermekek számától függeltenül) pár hónap alatt összeköltözik a másikkal. Nagyon sokszor azt látom a környezetemben, hogy ez bizony nem a nagy szerelmi fellángolás okán történik, hanem az anyagi kényszer miatt, ami máris egyfajta kényszer, nekem nem kellene.

Nyilván nem mindenki.

A gyerektartásos hozzáállás meg egyenesen felháborító, bármelyik nem képviselőjétől hangzik is el.

Amíg nem élek együtt valakivel, addig nem sok közöm van az anyagi helyzetéhez (ezért is de jó nem összecuccolni 1-2 hónap alatt!), sőt azt várom el a másik féltől is, amit én magam is tudok biztosítani: normális, élhető egzisztencia, önmaga eltartása és amennyiben gyermekei vannak, úgy azok támogatása is (számomra visszataszító és SOHA nem kezdenék olyan elvált férfival, aki sportot űz abból, hogy hogyan NE fizessen gyermektartást)

Ha pedig egy kapcsolat eljut oda, hogy megpróbáljuk az együttélést, akkor értelmes embereknél nyilván ez úgy zajlik, hogy a vágyon túl átbeszélik a lehetőségeket, az anyagiakat, kihez, hová, mennnyi a rezsi, mennyi a megtakarítás, mennyi a gyerektartás (vagy az én gyermekem magánovija, magániskolája, különórája, akármije), a mindennapokban hogy osztják meg a terheket (legyen az pénzügyi vagy épp a háztartás körüli közös teendők).

Ha valamiért nem felel meg a másik hozzáállása, akkor nem kell kényszeresen összeköltözni, nem?

El tudom fogadni, hogy sok nő és férfi számára kizárt, hogy gyereket nevelő vagy egyáltalán gyermekkel rendelkező (de nem vele élő) partnerrel kezdjen. Nincs ezzel semmi baj, huszonévesen nekem sem volt a leghalványabb fogalmam sem arról, hogy mennyire másféle élet is ez (nem jobb, nem rosszabb, csak más).

Ha viszont valaki gyerekessel kezd, akkor tudnia kell, hogy minden igyekezet ellenére is a vad spontaneitás kicsit háttérbe szorulhat és igenis vannak kötelezettségei a partnernek, mint szülő.

Számomra pl. sokat elmond egy emberről, hogy milyen kapcsolata van a volt feleséggel, gyerekkel.

Én többre pozícionálom magam, mint alkalmi kóbor szex, ilyet napi szinten tudnék begyűjteni, de ez nekem nem opció. A többi pedig nem csak és nem elsősorban a külsőm függvénye, hanem szerencsefaktor is.

# 6: Ez nem minden esetben van így, ismeretségi körömben egyre gyakoribb a megosztott felügyelet, amikor a gyerek(ek) pontosan ugyanannyit van(nak) az apával, mint az anyával.

Plusz az ismerkedési időszakban a hétvégék sokkal többet számítanak, mint a hétköznapok. Nem egy előny (se nőnél, se férfinál), ha minden 2. hétvégéje foglalt...

# 9: Nőben is, férfiban is van olyan, aki eleve nem kezd gyerekessel. Ezt el kell fogadni, velük nincs dolgunk.

Azzal kapcsolatban, hogy hogy reagál a gyerek az új társra, leírnám a saját tapasztalatom...

Elvált nő vagyok, nekem is, az exemnek is lett új kapcsolatunk.

Az exem éveken át "rejtegette" a barátnőjét a gyerek elől, nem mutatta be őket egymásnak. Soha nem beszélt nyíltan a saját, különbejáratú kis életéről, mintha szégyellte volna. Aztán mikor összehozott egy találkozót, a barátnő a szívét-lelkét kitette, hogy elnyerje a gyerek kegyeit, de az exem akkor is kínosnak érezte a szituációt. Amikor a gyerek hazajött, éreztem rajta, hogy valami nem stimmel. (Nekem az apja nem is mondta előre, hogy most történik meg a bemutatás, nem lett volna egy szavam sem pedig, eléggé aktuálisnak tartottam, hiszen már évek óta megvolt a barátnő...). A gyerekem elmondta, hogy "apa barátjánál" voltak, és jó volt a program, kedves volt a "néni" de ő nem érezte jól magát, maga sem tudja, miért...

Amikor én összejöttem a párommal, és már érezhető volt, hogy ebből lehet tartós a dolog, akkor elkezdtem beszélni róla a gyerekemnek. Elmondtam, hogy van egy új szerelem az életemben, nagyon jól bánik velem, boldoggá tesz. Meséltem neki a páromról, amit a gyerek érdeklődve hallgatott. Aztán nem sokkal később összehoztunk egy találkozót, semleges helyen. Olyan programot csináltunk, ami mindannyiunkat érdekel, így sok közös téma volt, nem kellett erőltetni a beszélgetést, adta magát. Utána beültünk egy kis kerthelyiségbe, és a gyerekem kb. 10 perc után azt mondta: "olyanok vagyunk most, mint egy család!". Az első közös programunkon... A párommal egy év után költöztünk össze, most már tényleg családként funkcionálunk. A gyerek pedig azóta se tud róla, hogy az apjának van barátnője... az apja soha nem beszélt vele erről nyíltan, nem tudja elhelyezni a "nénit" az életében.

Szóval én azt tudom mondani, hogy a gyerek nem hülye! Érzi, ha valami nem stimmel, ha valamit rejtegetnek előle, ha a szülőnek bűntudata van, vagy bármi más miatt kínos a helyzet. Meg lehet vele értetni az ő szintjén, hogy az új társ milyen szerepet tölt(het) be az ő életében. Be is lehet vonni a döntésekbe: szeretné-e a közös programot, mi a véleménye arról, hogy mostantól hármasban éljünk tovább... (én mindezeket egyeztettem a gyerekkel!).

Nyilván más a helyzet akkor is, ha valamelyik ex az új társ ellen hangolja a gyereket (szerencsére nálunk ilyen egyik oldalról sem volt). Az sokkal nehezebb helyzet, ezt aláírom.

De tényleg nagyon sokat számít, ha a gyerekünkkel ŐSZINTÉN beszélünk a helyzetről!