Lehet, hogy a barátom fél az eljegyzés ötletétől? Vagy csak túlreagálom?

Nem akarlak elkeseríteni, de ha állandóan egy ilyen jelentéktelen dolgon rugózol, el fogod taszítani magadtól záros határidőn belül.

Semmi értelmes indokot nem tudtál mondani, hogy miért életbevágó, hogy 22 évesen meg legyen kérve a kezed, úgyhogy gyanítom (meg félig-meddig utalgattál is már rá), ki akarod már nagyon posztolni, hogy "I said yes", mert az milyen mencike hogy már menyasszony vagy, különben meg a Noncsinak már a Zsombor megkérte a kezét te meg itt állsz 22!! évesen gyűrű nélkül.

Sokan 24 évesen jönnek az egyetemről, el akarják kezdeni a felnőtt életüket, karriert építeni, és nem esküvőt szervezni, meg gyereket vállalni. Utána valószínűleg azzal cseszegetnéd, hogy a Mercikééknek már 24 évesen a második babóca jön, neked meg 23 évesen még egy sincs! Valószínűleg kapunyitási pánikja van, mint sok más hasonló korú fiatalnak, és akkor még ezzel ráteszel pár lapáttal.

Az meg már csak hab a tortán, hogy a romantikát teljesen kiölted az egészből azzal, hogy nem hagyod, hogy ő kérje meg a kezed meglepetésszerűen, hanem rákényszeríted.

"Azért, mert nekem fontos az eljegyzés,"

Azért fontos MERT. Nekem te vagy iszonyatosan gyerekes, nem a barátod.

Felesleges gúnyolódni, abban igaza van a kérdezőnek, hogy NEKI gond, hogy nem kéri meg a párja a kezét. Engedjük már meg neki, hogy az érzéseit érezhesse. Meg bocs, de mi ez a hülyeség, hogy a nő mindig csak várjon, míg őfelsége kegyeskedik megkérni a kezét?

DE! Kérdező, igen, nagyon fiatalok vagytok mindketten. Éljetek még, fejlődjetek, teljesedjetek ki. Persze, hogy van közöd a saját életedhez, egyértelmű, hogy szeretnéd tudni, mire számíthatsz. Kapkodni viszont felesleges. Még tíz év múlva se lesz késő semmihez. Beszélgessetek! És kérlek, ne hisztizz. Nem a párod miatt, MAGADAT ne mérgezd vele. Hidd el, itt is vannak, akik segítő szándékkal mondják el a tapasztalatukat. Gondold át, kérlek.

Üdv, egy 20+ éve együtt, de "csak" 10 éve házas.

Mielőtt a férjem megkérte a kezem, mi már rég tudtuk, hogy össze fogunk házasodni. Nem volt mellébeszélés, terelés.

Szerintem akkor lesz itt az ideje nektek is, amikor nyíltan tudtok erről beszélni. És persze készen álltok az esküvőre és arra, hogy egy életre elköteleződjetek a másik mellett. A lánykérést ne egy meglépendő lépésnek tekintsd. Amikor igent mondasz, akkor azt úgy tedd, hogy akár már másnap hozzámennél. És várd ki, hogy ő is ezt érezze. Nem tudod erőltetni.

Viszont dolgozni tudsz a kapcsolatotokon, de ehhez a párod is kelleni fog. Mielőtt házasságra léptek, elkerülhetetlen, hogy megtanuljátok, hogy kell egy kapcsolatot fenntartani.

Ez a fiú téged soha az életben nem fog megkérni. Együtt éltek, a kapcsolat olyan jó-jó, elvan benne, és nagyjából ebben ennyi is van.

Tudom, kegyetlenül hangzik, de nem bántásból írom. Neked kell azt végiggondolni, hogy akarnád-e ezt a kapcsolatot akkor is, ha soha nem venne el? Ha igen, akkor szuper, ha nem, akkor is neked kell lépni, mert ő nem fog.

Soha nem fogja azt kimondani, hogy nem fog elvenni, mert tudja, hogy te nem akarsz ilyet hallani. De terelés, kifogás mindig lesz, amíg bele nem nyugszol (vagy el nem hagyod) végleg.

Én is végigcsináltam ezt, én végül az elengedés mellett döntöttem, sok-sok év után már abban sem vagyok biztos, hogy igent mondanék, ha egyáltalán az eszébe jutna. Jók vagyunk így, elfogadtam, vagyis beletörődtem inkább.

De ha most a mai eszemmel lennék a te helyedben (vagyis a saját huszonéves magam helyében)... hát, nem biztos, hogy most is így döntenék.