Hogyan tudom helyre hozni a házasságunkat?

Előre is elnézést, mert nagyon hosszú lesz, de csak így lehet megérteni a történteket...

Az egyetemen ismertem meg a feleségemet, akivel több mint 7 évig rendkívül harmonikus, kiegyensúlyozott, szinte tökéletes kapcsolatunk volt. Soha egy hangos szó nem esett köztünk, nagyon nyugodt és boldog kis életünk volt, együtt terveztünk mindent. Az egyetem után elkezdtünk dolgozni, majd közösen házat vettünk. Minden idilli volt. Ő viszont az idő előrehaladtával egyre jobban elkezdett ráfeszülni a házasságra. A barátaink és a család is egyre többször kérdezgette, hogy na, mikor lesz már esküvő, és láttam, hogy őt ez nagyon zavarja. Én igazából úgy éreztem, hogy ráérnénk még ezzel, nem igazán akartam még megnősülni, de egyre több lett emiatt köztünk a vita, és a kolléganői is elkezdték tömni a fejét, hogy biztos azért nem veszem el, mert nem szeretem. A nyugodt kis életünk kezdett emiatt felborulni, eleinte csak havonta került szóba a dolog, később hetente, végül már szinte naponta vitáztunk emiatt, én pedig egy idő után úgy láttam, hogy ha így haladunk, előbb-utóbb oda jutunk, hogy itt vagy esküvő lesz vagy szakítás. Úgy éreztem, hogy egyfajta kényszerhelyzetbe kerültem, és mindenképpen döntenem kellett, de mivel alapvetően mindig is nagyon jó kapcsolatunk volt, így hát végül is megkértem a kezét. Egy kicsit úgy éreztem, hogy ezt a döntést lényegében rám tolta a környezetünk, hiszen magamtól még nem feltétlenül nősültem volna meg, de egyúttal lerendeztem magamban annyival, hogy számomra ez végül is nem akkora dolog, csak egy papír, neki viszont sokat jelent, szóval ha neki ez ennyire fontos, akkor legyen meg az esküvő, és utána talán mindenki nyugodtabb lesz. 1 év alatt megszerveztük az esküvőt, és ő nyugodtabb is lett. Sokkal. Én viszont nem.

Lassacskán egyfajta bezártság érzésem lett, úgy éreztem, hogy csapdába kerültem, hogy bele lettem kényszerítve egy olyan élethelyzetbe, amit nem akartam. Ingerültté váltam, elkezdtem úgy érezni, hogy fojtogat ez a kapcsolat, hogy túl sok nekem ez az egész, de azt nem tudtam, miért érzem így. A feleségemre igazából nem tudtam egyetlen rossz szót sem mondani, mégis elkezdtem távolodni tőle, és egyre több időt töltöttem külön. Elkezdtem edzeni, esténként inkább a számítógép előtt ültem, délutánonként a kollégákkal szerveztünk programot, és így tovább. Ezt ő is észrevette, és egy idő után szóvá tette. Kérdezgette, hogy mi a baj, mi bánt engem, tud-e segíteni, és hogy beszéljük meg. Én azonban nem akartam ezekről beszélgetni, csak egy kis időt és teret szerettem volna. Valahányszor a feleségem próbált volna leülni és megbeszélni velem a problémát, én azt úgy éltem meg, hogy csak nyögtet, hogy mindenféle lelki nyavalyával traktál, és hogy rám telepszik... Egyre ingerültebb voltam vele, sokszor tettem cinikus megjegyzéseket és habár tudtam, hogy nem érdemeli meg, gyakran ok nélkül is lekezelően, vagy elutasítóan beszéltem vele, akkor is, amikor semmi rosszat nem csinált. Egyszerűen idegesített. Ami a házasságunk elején egyáltalán nem vagy csak kis mértékben zavart benne, azok a tulajdonságai most hirtelen elkezdtek kifejezetten bosszantani. Azt hittem, idővel ezek az érzések rendeződnek majd és elmúlnak bennem, de fél év házasság után úgy éreztem, hogy minden csak egyre rosszabb és rosszabb lesz. A feleségem egyre többször sírt emiatt, elhanyagolva, megbántva és kirekesztve érezte magát, és nem tudta, mi a baj. Én sem tudtam, mi a bajom, csak hogy így nem érzem jól magam, és láttam rajta, hogy ő is napról napra egyre rosszabbul van mellettem. Előtte mindig mosolygott, egy vidám, cserfes, jókedélyű lány volt, most meg állandóan csak sírt, mindig szomorú vagy rosszkedvű volt, és megint egyre többet vitáztunk, mert ő meg szerette volna beszélni velem a dolgokat, én viszont nem akartam beszélgetni. Csak azt akartam, hogy egy kicsit hagyjon békén és ne kelljen folyton lelkizni, ugyanis amikor egyszer-kétszer mégis beadtam a derekamat, és elkezdtem őszintén elmondani neki, hogy mi a baj (hogy úgy érzem, talán rossz döntés volt részemről a házasság, hogy nekem ez túl sok volt és hogy talán mégse kellett volna őt elvennem, legalább is nem most és nem külső nyomásra, stb.), azon csak még jobban kiborult és még többet sírt. Hozzám vágta, hogy ezek szerint nem is szeretem őt. Megmondom őszintén, abban az időben én magam sem tudtam, hogy szeretem-e még... Nem akartam őt semmivel bántani vagy megbántani, mert nem érdemelte meg, hiszen nem tett semmi rosszat, de egyszerűen nem tudtam ugyanúgy viselkedni vele, mint a házasságunk előtt.

Egy idő után az otthoni gondokat egy kolléganőmmel kezdtem el megbeszélni, mert úgy éreztem, mással nem tudom. Elmondtam neki, hogy csak vergődöm a házasságomban, és nem tudom, mit tegyek, mire ő is elmondta, hogy neki sem jó a kapcsolata. Egyre többet beszélgettünk, ami mindkettőnknek jól esett. Egyre több időt töltöttünk együtt munka után is, beültünk ide-oda, elmentünk kávézni, vásárolni, és éreztem, hogy vele jól érzem magam. Nagyon vonzódtam hozzá, ő pedig viszonozta ezt. Viszont egyikünk sem akarta megcsalni a párját, az semmiképpen nem fért volna bele. Nem tudtam, mi lenne a megoldás, végül azonban összeállt a fejemben a létező leglogikusabb lépés: én nem vagyok így boldog, a feleségem sem volt mellettem boldog, sőt, hiszen lassan már minden este sírt, és a kolléganőm sem volt boldog a saját kapcsolatában - egyértelmű, hogy mit kell tenni. Elválok.

Hazamentem és megmondtam a feleségemnek, hogy azt gondolom, az lenne mindkettőnk számára a legjobb, ha külön válnánk, mert így csak bántjuk egymást. Neki is jobb lesz így, mert nem fog mellettem szenvedni és mivel fiatal és csinos lány, idővel egész biztosan talál majd olyan férfit, akivel boldog lehet. Abban is biztos voltam, hogy én is boldogabb leszek majd.

A feleségem először összetört, de hamar összeszedte magát, és bár szomorú volt, de elfogadta a döntésemet. Szépen megbeszélünk mindent, és lezártuk kettőnk között a dolgokat, azután ő szép nyugodtan összepakolt és elköltözött otthonról, majd elkezdett munkát keresni más városban. A családom és a baráti társaságunk teljesen kiakadt a hírtől, hiszen nem voltunk még 1 éve sem házasok, de ez sem érdekelt. A kolléganőmmel mi lelkesen tervezgettünk, miközben ő is meglépte ugyanezt és elköltözött a párjától. Segítettem neki albérletet keresni és átköltözni az új lakásába. Elkezdtünk randizgatni, találkozgatni, hol én aludtam nála, hol ő jött el hozzám, párszor le is feküdtünk.

Aztán egyszer csak rádöbbentem! Rádöbbentem, hogy mit műveltem és teljesen összezuhantam. Miután a feleségem elköltözött, 3 hét együtt töltött idő után megmondtam a kolléganőmnek, hogy részemről mégsem akarom ezt a kapcsolatot, és nagyon sajnálom, de inkább zárjuk ezt le, mielőtt egyáltalán jobban belekezdenénk. Persze ő is kiakadt, hiszen nem erről volt szó, ő sem úgy tervezte, hogy felrúgja a korábbi több éves kapcsolatát és otthagyja a kényelmes házukat, hogy albérletbe költözzön a nagy semmi miatt. De nekem hiányzott a feleségem, és vissza akartam csinálni mindent. Ráébredtem, hogy a vágy önmagában nem elég egy komoly kapcsolathoz, és akkor végre megértettem, hogy mi a különbség aközött, hogy nagyon vonzódom egy nőhöz, meg aközött, hogy igazán, tiszta szívből szeretek valakit. A kolléganőmhöz vonzódtam, viszont rájöttem, hogy a feleségemet szeretem. Sajnos szükségem volt erre a tapasztalatra ahhoz, hogy ráébredjek erre és hogy igazán értékelni tudjam a házasságomat. Megértettem azt is, hogy önmagában a vonzalom még nem elég. Azt hittem, így mindenkinek jobb lesz majd, de nem így volt. Iszonyú nagyot tévedtem! Vissza akartam csinálni az egészet, mert éreztem, hogy nem akarom veszni hagyni azt a közel 8 évet, amit a feleségemmel együtt töltöttem el szeretetben. Hiányzott. A hangja, a mosolya, mindene.

Idő közben a feleségem talált másik munkahelyet, és lakást. Minden nap beszéltünk messengeren vagy telefonon, de 1 hónapig nem láttam. Tudtam, hogy jól alakulnak a dolgai, és úgy láttam, hogy szépen halad, kezd talpra állni, ezért nem tudtam, mit tegyek. Egyfelől nem akartam szegényt visszarángatni, mert láttam, hogy végre elkezdte újjáépíteni az életét és nem éreztem volna fairnek vele szemben, hogyha én ezt ismét megborítom, másfelől nagyon hiányzott és szerettem volna visszacsinálni ezt az egészet, hogy megint olyan legyen minden, mint azelőtt. Aztán egyszer messengeren megírta, hogy nem érzi jól magát így, és rettentő honvágya van, szeretne egy picit hazajönni, ha csak néhány napra is.

Tudtam, hogy itt van az esélyem!

Amikor hazajött, mindketten sírtunk és elmondtam neki, hogy mennyire hiányzik, hogy rettentő hülye voltam, és nagyon rossz döntést hoztam, már belátom, de komolyan átértékeltem a dolgokat és rájöttem, hogy nem akarok elválni tőle, épp ellenkezőleg, szeretném helyrehozni a házasságunkat, hogyha tudom és mellette szeretném leélni az életemet. Őszintén. Elmondtam neki, hogy egy életre megtanultam a leckét, és hogy nagyon sajnálom, hogy ennyi fájdalmat okoztam neki, de levontam a kellő konklúziót és soha többé nem kell félnie attól, hogy valaha is elhagyom, mert rájöttem, mennyit jelent nekem és hogy nála jobban soha egyetlen egy nőt sem tudnék szeretni. Tudom, hogy a történtek után nem kérhetem azt, hogy higgyen nekem, és azt is, hogy nagyon sok munka lesz helyreállítani a bizalmat közöttünk, nagyon keményen kell majd dolgoznunk a kapcsolatunkon, de minden tőlem telhetőt meg akarok tenni annak érdekében, hogy sikerüljön megmenteni a házasságunkat!

Ő kért tőlem pár nap gondolkodási időt.

Mit tudok tenni annak érdekében, hogy valahogy jóvá tegyem ezt az egészet, és a feleségem megbocsásson vagy legalább adjon egy második esélyt, hogy bizonyíthassak neki? Mindenképpen szeretném megpróbálni helyrehozni a dolgokat kettőnk között és be akarom bizonyítani neki, hogy komolyan gondolom, amikor azt mondom, vele akarom leélni az életemet. Őszintén. Segítsetek, aki volt már ilyen vagy ehhez hasonló helyzetben, kérlek! Minden jó tanácsért hálás vagyok, mert óriási baklövést követtem el, de mindent meg akarok tenni annak érdekében, hogy helyrehozzam az életünket!

Előre is nagyon köszönöm. Meg azt is, hogy egyáltalán volt türelmetek végigolvasni.

Egy kétségbeesett férj