Most én hülyültem meg vagy mi van velem?

14 hónapja vagyunk együtt a barátommal, boldog párkapcsolatban. Együtt élünk közel egy éve. Ő 29, én 27. Sok kérdést elolvastam a kategóriában, nem akartam ide írni, mégis írok, mert most tanácstalan vagyok. Korábban sosem jutott eszembe a házasság, nem is akartam, de egy ideje csak-csak eszembe jut, hogy vele szeretném leelni az életem, házasságban. Az eljegyzés meg esküvő része az hidegen hagy, a felhajtás nem érdekel, én vele szeretnék hivatalosan is együtt lenni néhány éven belül. Időnként szóba kerül a dolog, de komolyabban még nem beszéltünk róla. Néhány napja aztán valahogyan feljott a téma, és mondtam neki, hogy jó lenne osszehazasodni, mire ő ijedten megkerdezte, hogy most? Én csak néztem... Kicsit rosszul esett... Elég rosszul esett a dolog, és osszezavarodtam. Hogy most akkor a házassággal van baja vagy azzal hogy velem kellene meghazasodnia... Osztottam, szoroztam magamban, majd végül arra jutottam, hogy előhozakodom a dologgal, csak hogy tisztán lassak. Elmondtam neki, hogy rosszul esett a reakciója, mert én azért belatható időn belül, mondjuk két-három év múlva szeretnék vele hazassagot, és hogy nem maga a felhajtás érdekel, hanem hogy ténylegesen hivatalosan is hozzá tartozzak. Azt is elmondtam neki, hogy nem baj, ha ő nem akar, erre reménykedve visszakerdezett, hogy igen? Viszont én hozzá tettem, hogy ha bennem a vele való házasság utáni vágy erősödni fog, és benne nem lesz hajlam, én nem fogok várni arra, mire kitalalja, mit akar. Az egészből amit ő felfogott: de te most akarsz házasodni? Mire mondtam, hogy nem most, hanem néhány éven belül jó lenne, ami engem bánt, az az, hogy nem tudom, hogy magával a házassággal van-e baja vagy azzal hogy velem el kell ezt képzelni. Állítása szerint a házasságon meg nem gondolkodott. Úgy gondolom, hogy a kapcsolat két emberen múlik, ezért nekem is van ilyen kardinális kérdésekben döntési jogom, hogy szeretnék-e házasságot vagy sem, viszont erőltetni nem fogom, és az nem jó, ha valamelyikünk akarata úgymond el van nyomva. A helyzet az, hogy emiatt a "beszélgetés" miatt bennem elég ambivalens érzelmek vannak. Kicsit úgy tűnik, mintha csak teng-leng a dolog, és most az én szemszögembol ezek után olyan komolytalannak tunik. Amit elhataroztam, hogy ha két éven belül nem beszélünk a dologról, hogy ki hogy áll ezzel, illetve nincs tervben, én tovabballok, mivel szeretném megadni az esélyt valaki olyannak, akit lehetőleg úgy fogok szeretni, mint a barátomat, de nem fog megijedni ennek az "átokszónak" a megemlítésétől. Az ő szülei példás házasságban élnek, nem hiszem, hogy rossz példa az oka. Nálam viszont akár lehetne is, mert az én szüleim elvaltak. A barátom elég visszahuzodo ember egyébként, nem is kezdeményező, inkább halogató bizonyos dolgokban és nehezen hagyja el a komfortzonajat,viszont nagyon szeret, ezt a tőle telhető lehető legjobban és legtöbbször bizonyítja. A másik, hogy gyerekről már beszéltünk, később ő akar, és egyszer (kB. fél éve) szóba jött,hogy ő is házasságban szeretne gyereket. Bár még nem igazán tudom eldonteni, hogy akarok-e majd gyereket, mindenesetre én attól gondolok a biológiai órámra is, és attól függetlenül, mert az én családomban nem sikerült a házasság, én azért szeretném megadni majd a gyerekemnek a lehetőséget, és magamnak és a leendő férjemnek is azt, hogy hogy boldog család legyünk. Ettől szerintem senkit nem lehet megfosztani,pusztan azért, mert az egyik nem akar, de a másikra erőltetni sem. Kérlek, mellozzetek a szokásos "ha ezért szakítasz, nem is szereted" és a "házasság csak egy papír" dumát és társait. Tanácsokat és véleményeket viszont szívesen meghallgatok és saját tapasztalatot is, ha van. Köszönöm, hogy olvastad.