Iszonyatosan megbántott a férjem! Hogyan tovább?

Sokan írjátok azt, hogy a párom felvetése jogos, ő csak az igazat mondta a képembe. Lehet, hogy ez így van és csak az igazságot mondta a szemembe, de a mi a fene köze van hozzá?? Pláne olyan szinten, hogy egy közös, teljesen másról szóló vitánkban ezt vágja a fejemhez??

Azzal, hogy az ő apja így lemondta a segítséget, az szerintem valahol kettőnknek szólt, hiszen kettőnknek nem segített, a közös lakásban. Ellenben amit az én apám tett, ahhoz neki egy fikarcnyi köze sem volt és nem gondolom, hogy egy ilyen vitában fair lenne ezzel visszavágni.

Egyrészt, akkor még nem voltunk együtt, ő nem tudja a részleteket, nem tudja az engem hogy érintett és meddig tartott túltennem magamat rajta. Lehet túl érzékeny vagyok, de nem gondolom, hogy az én szűk családom körében (akik mostmár nyilván az övé is), neki kéne a döntő bírót játszania...

Igen, feltépte a sebet és tegnap előjött minden azzal kapcsolatos érzés. Nem gondolom, hogy pszichológusra lenne szükségem, pláne nem pszichiáterre. Arra van szükségem, hogy ha vitatkozunk, akkor ne gyerekes módon rúgjon belém az életem legfájóbb pontján, amit én túlzónak éreztem az én megjegyzésemmel szembe.

Nem durcáztam, egymás mellett aludtunk és egymáshoz is szóltunk. Az hogy milyen érzések voltak bennem tegnap este, illetve még most is a múlttal kapcsolatban és amiért ezt felemlegette szép stílusban, az más téma. Tudja és érzi, hogy baromira rossz helyre nyúlt, talán ez volt az első és az utolsó.

Sehol nem írtam, hogy nem fogjuk megbeszélni (igaz azt se, hogy igen), de erre tegnap nem voltam képes és még ma sem biztos, hogy szeretnék erről beszélni, ez van. Kell egy kis idő, amíg leülepszik és utána letudunk ülni higgadtan megbeszélni a dolgokat. Ilyen vagyok, ha megbántanak... Nem tudok mindent egy bocsánatkéréssel lerendezni sajnos vagy nem sajnos, ez van.

Abban van valami, hogy a családunkban a gyerekek mindig mindenből ki lettek hagyva. Apám egy blokkal bukott le, ami egy ékszerről szólt. Mosásnál került elő, de anyu fel sem figyelt rá, ahogy pakolta ki a zsebeket. Mivel elég busás összeg volt, megakadt rajta fürdésnél a szemem és még cukkoltuk is anyuval tesómat, hogy milyen jó a barátnőjének, hogy ilyen ajándékokat vesz neki. Erre ő nézett mint borjú az új kapura, azt sem tudta mivan.

Éreztem, hogy itt valami gáz van, nem vagyok hülye, de "mi gyerekek" soha nem lettünk igazán beavatva, hogy mi történik és mi fog történni. Ha kérdeztem egy vállrándítás, vagy két szó jött válaszként, azt hiszem ezért volt nehéz feldolgozni ezt. Nem tudtam melyik nap érek úgy haza a suliból, hogy apu cuccai össze vannak pakolva, avagy éppen arra, hogy leültetnek minket és elmondják, hogy költözünk... Hónapokig fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz velük/velünk, nem veszekedtek, nem beszélgettek előttünk, szimplán csak elmentek egymás mellett. A bizonytalanság is közrejátszott abban, hogy ez ennyire fájt nekem az tény, de azt hitték nekünk tesómmal úgy a jobb, ha nem tudunk "semmiről".

Ettől függetlenül én a párommal mindig is nagyon nyílt voltam és megtudtunk beszélni bármit. Az, hogy ő most ott rúgott belém, ahol legjobban fáj, nem tartom szép dolognak, a reakcióimból ezt tudja is, de amint leülepszik megfogjuk beszélni...